Az MTA-t (Tudós Társaságot) Széchenyi István a magyar nyelv és tudomány mívelésére hívta létre. Eddig csak Ferenc József kívánta kihagyni a nyelvművelést az akadémiai alapszabályból. De az akadémiai törvény máig így kezdődik: „A Magyar Tudományos Akadémiát a nemzet a magyar nyelv ápolására, a tudomány szolgálatára hozta létre” (1994. évi XL. törvény). Nos, ennek az MTA-nak ma egyetlen nyelvművelő akadémikusa (vagy MTA-doktora) sincs. Az MTA-n nem folyik elméleti vagy gyakorlati nyelvművelő munka. Az utolsó, nyelvműveléssel is foglalkozó, egyébként inkább nyelvtörténész akadémikus Bárczi Géza (†1975) és Benkő Loránd (†2011) volt. Egyébként, hogy is lehetne nyelvművelő akadémikus, amikor a nyelvtudomány kedvenc mottója lett Laziczius Gyula nyomán: „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány”. S ami nem tudomány, annak ugye nincs helye az MTA-n. Akkor sem, ha kiemelten ezért hozták létre az MTA-t. Amely intézménynek a működését később – máig érvényes szavakkal – Széchenyi István is kritizálta: „tapasztalni vagyok kénytelen, hogy hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei közül is többen, mintha nézetem csalódás volna, felette kevés kivétellel mind más, sőt éppen ellenkező utakon járnak azon cél felé, melynek eléréséhez szintúgy s oly őszintén kötöm én is fajtánk megmentését és egykori feldicsőítését, mint, teljesen hiszem, ők. Egyeztető, középutat ez esetben pedig nem látok.” (A Magyar Akadémia körül).

A törvény első sorában foglalt célnak tehát nincs akadémikusa és MTA-doktora, de ennél nagyobb gond, hogy egyéb fontos, hasznos, a magyar nyelvtudományt, tudományos közösségi tevékenységet művelő nyelvésze se nagyon. Élőkről ne essék szó, de tekintsük át, hogy kik maradtak ki csak az elmúlt 50 évben az MTA soraiból. Nem lettek akadémikusok Szépe György, Balázs János, Bereczki Gábor, Zsilka János egyetemi tanárok, akik gyakorlatilag szinte az egész mai magyar nyelvtudományt meghatározták; „köpönyegükből” bújt elő az összes nyelvész. Nem lett akadémikus Hajdú Mihály, aki egymaga többet tett a névtan tudománnyá válásáért, mint tucatnyi mai utóda (köztük akadémikus). Bár szinte mindenki ismeri Lőrincze Lajos és Grétsy László munkásságát (őket a nép nyelvészeknek tartja, de kérdezzék meg az akadémiai nyelvészeket), egyikük sem jutott el még az MTA ajtajáig sem. Az 1950-es évektől a leginkább meghatározó magyar nyelvészek közül nem lett akadémikus Rácz Endre, Fábián Pál, Szathmári István, Deme László, pedig a mai napig meghatározói a magyar grammatikának, helyesírásnak, stilisztikának, nyelvjárástannak, szövegtannak, nyelvművelő mozgalomnak, nem beszélve arról, hogy tanárok és tudósok nemzedékeit tanították.

Valószínűleg más tudományterületeken is hasonló a helyzet. A humán területeken mindenképpen. Vajon miért nem lett akadémikus László Gyula régész, Lükő Gábor, Dömötör Tekla, Balassa Iván, Erdélyi Zsuzsanna, Martin György néprajzkutató, folklorista – holott európai mértékű, iskolateremtő tevékenységük máig ható?

Ezzel szemben viszont,

• ha megnézzük a korabeli és mai akadémikusok névsorát, akkor azt tapasztaljuk, hogy többségük munkásságának hatása kimutathatatlan, s ahogy mondani szokták: csak Magyarországon világhírűek.

Említhetnénk olyan, ma is élő magyar nyelvészt, akit Chilétől Moszkváig mindenhol ismernek, idéznek, a legjelentősebb nyelvészeti folyóiratok szerkesztőbizottságába beválasztották, kimutatott tudományos eredménye meghaladja a mai nyelvész akadémikusokét, csak az MTA nem választotta tagjai közé.

Az MTA bizottságaiban folyó tevékenységnek nincs társadalmi jelentősége. Munkájuk abban merül ki, hogy folyamatosan tudományméréssel (tudománymetriával, az MTA elnökének szavajárásával: scientometriai mutatókkal) foglalkoznak. Súlyozzák, méricskélik az egyes jelentkezők vagy arra érdemesültek tudományos teljesítményét (habitusát), szabályzatokat alkotnak és folyamatosan módosítanak, pontokat-félpontokat adnak, ítélkeznek. Gőgös öntudattal megszavazzák, hogy mit tekintenek tudományos teljesítménynek, és mit nem. Ha nekik tetszik, az igazolható tudománymetriát veszik alapul, ha viszont nem, akkor elvetik. Az MTA bizottságaiban végső soron egy kutató tudományos eredményeinek megítélésében az általuk rögzített objektív tudománymetriai mutatók figyelmen kívül hagyhatók, vagy kevésbé fontosak, mint a szubjektív tényezők. A titkos szavazásban minden akadémikus „szabad mandátummal” vesz részt, akár ért az adott területhez, akár nem. Inkább nem. A Magyar Nyelvőr című lapot az MTA nyelvtudományi bizottsága levette a tudományos lapok listájáról, egy akadémikus bíráló írást jelentetett meg a lap szakmaiatlanságáról, ám a rákövetkező években a független nemzetközi tudományos minősítő (Scopus) felminősítette a lapot a tekintélyes Q2-es szintre. Az is jellemző ezekre a bizottságokra, hogy erősen szubjektív (urambátyám, manapság: network) kapcsolatrendszer szerint ajánlanak tagokat. Hiába felel meg valaki teljes mértékben a szigorú, igazolható előírásoknak (tudománymetriának), leszavazhatják, míg ha valaki nem felel meg ennek, mégis MTA-doktor és akadémikus lehet. Az egyetemi életben ismert mondás, hogy az egyik nagy vidéki egyetemen már a portás is MTA-doktor, mivelhogy ott jól működik a network. Ugyancsak ismert mondás, hogy azért lesz valaki akadémikus, mert „táskahordozója” egy idősebb akadémikusnak. Vándoranekdota járja arról, hogy a neves egyetemi tanár ajándékborokkal járja körbe az akadémikusokat, hogy a vejére szavazzanak az akadémikusi választáson. S mivel ezt a körutat többször megteszi, végül, hogy szabaduljanak nem túl jó boraitól, inkább megszavazzák a rokont. Az is megfigyelhető jelenség, hogy a már bent lévő „tudósok” egyre szigorodó szabályzatokkal hogyan zárják le a be- azaz feljutás lehetőségét: ahogy mondani szokták, felhúzzák maguk után a létrát; és olyan követelményeket írnak elő az utánuk következőknek, amivel ők egyáltalán nem rendelkeznek. Közismert, hogy van olyan nyelvész akadémikus, akinek nincs valódi monográfiája, holott ez már az MTA doktora fokozatnál is kizáró ok. De minden szigorú előírás alól van felmentés. A nyelvtudományi bizottságban így érvelnek: „nincs ugyan monográfiája, de van olyan tanulmánya, ami felér egy monográfiával”. Hálózatkutató módszerekkel kimutatható, hogy egyes iskolák, tanszékek, kutatóintézetek, csoportok milyen ügyesen építik föl magukat és a hozzájuk hű alattvalókat. Alkalmi szövetségek is születnek. Az MTA I. (nyelv- és irodalomtudományi) osztályában együtt vannak az irodalmárok, nyelvészek, néprajzosok, zenészek, ők alkalmi koalíciókat kötnek egy-egy általuk egyáltalán nem ismert személy fölvételére, amit utána viszontszolgáltatásnak kell követnie. Vagyis olyanok szavaznak a fölveendő akadémikusokról, akik nem is ismerik a jelöltet és tudományát. Ennek nyomán váltak az MTA egyes osztályai belterjessé.

Folytatás: https://latoszogblog.hu/aktualis/taskahordozok-akademiaja/