Legújabb gyűjteményes kötetében Balázs Géza többek között azt tűzi ki célul – ahogyan arra a cím is utal –, hogy az ún. szélárnyékban lévő, kevésbé ismert vagy valamilyen okból kifolyólag mellőzött, partszélre sodort kulturális termékeket, műveket visszahozza a köztudatba. De miről is szól ez a könyv, mik ezek az alkotások, miért értékesek, hogyan érdemes közelíteni feléjük?

A folyamatos művészeti termelés arra kényszeríti az embert, hogy létrehozzon egy kánont, amelybe a valamilyen szempontok alapján fontosnak ítélt művek kerülnek.  Ebben a kánonban valóban értékes művek vannak. És vannak olyan művek, amelyek érthetetlen okokból kimaradnak belőle, azaz szélárnyékba kerülnek.

Balázs Géza ezen kötete viszont nemcsak a beválogatott műalkotások miatt izgalmas – bár vélhetően sokaknak lesznek ismerősek bizonyos irodalmi, zenei vagy épp népművészeti, építészeti alkotások. Megkísérli a gyakorlatban is bemutatni azt az elemzési módszert, amely mondhatni egyfajta univerzális, vagy épp interdiszciplináris megközelítési eljárás, amelynek lényege az, hogy bármely műalkotásra alkalmazható. Ugyanis egy műelemzés során azzal indítunk, hogy meghatározzuk az alkotás típusát: vers, regény, esetleg zenei mű vagy színházi darab, és aszerint, a műfajhoz igazodva igyekszünk megtenni a további feltárásokat. Ennek a komplex megközelítési eljárásnak mind művelődéstörténeti, mind stilisztikai, mind a retorikai, illetve szemiotikai – egyszóval egy olyan, diszciplínákat átfogó tulajdonságai vannak, amely által a szemlélet ugyanannyira alkalmas a szobrok, a novellák, a kerámia- vagy épp a textilművészet megértésére.

A válogatás szempontját az epifánia élménye adja, amelynek során a befogadó – napjaink egyik leginkább használt szavával élve – flow-élménybe kerül, egy olyan élményt él át, amikor meglát valamit, amit addig még sosem. Ennek megértéséhez a szerző Szabó Márton gondolatát idézi: „kitüntetett, átélt katarktikus, talán egész életünkre szóló, eseményhez kapcsolódó, értékrendünket, magatartásunkat, gondolkodásunkat meghatározó élmény.”

Alkotói oldalról pedig az a momentum, amikor a művésznek, legyen az irodalmár vagy építész vagy éppen festő, sikerült megragadnia valamit, amire nincsenek szavaink. Ugyanis vannak dolgok, érzések, intuíciók, amelyeket nem tudunk kifejezni másképp, csak a művészeteken keresztül. Csakhogy erre mindig is nagy igény volt és napjainkban is van, hiába tűnik úgy, hogy a kultúrafogyasztás megcsappant, épphogy fellendült, csak átalakulóban van: a történeteket már kevésbé írott szövegből, sokkal inkább audiovizuális termékekben keressük, például filmes sorozatokban, a líra szerepét pedig mintha a popkultúra, azon belül a popzene venné át.

Megkísérlem megértetni ezt a folyamatot a platóni ideatan analógiájával. Platón az ideatanban felállít egy oppozíciót: van az ideák világa, a tökéletes világ, ahol minden, ami a földön van, volt és lesz, megtalálható az ideák világában tökéletes formájában. Ebből következik az, hogy minden, amit az ember alkot, tulajdonképpen tökéletlenségre van ítélve, ugyanis már minden megvan a maga tökéletességében az ideák világában. Ilyen az irodalom is. Viszont akkor, amikor egy irodalmi szöveg hatására megtörténik – Balázs Géza szavaival élve – az epifánia, olyankor tárul elénk maga az idea, tehát egy természetéből adódóan nem tökéletes valami egy tökéleteset rejt magában, és az olvasás, feldolgozás, megértés során felmutatja azt.

Napjainkban mindez kiegészül még valamivel, ami meglehetősen nagy bizonytalanságot, néha félelmet kelt az emberekben, ez pedig nem más mint maga a mesterséges intelligencia, a ChatGPT, amely – látszólag – bármire képes, amire az ember is. Festményt, fényképet, zenét, verset, novellát, regényt alkot, de bármikor percek alatt legenerál egy egész filmforgatókönyvet, ugyanakkor programozó kódokat gyárt – egyszóval bármit. Hogyan tudnánk elhelyezni a platóni idearendszerben ezt az újabb lépcsőfokot?

Tegyünk egy kis kitérőt, érdekes az is, amikor egy egyiptomi történetet elmesélve Platón maga arról értekezik Phaidroszban, hogy az írás művészete a felejtés eszköze, amely tulajdonképpen akár az emberiség elbutulását eredményezheti. Pedig az írás maga még arra szolgált, hogy a saját eredeti gondolatainkat vessük papírra. Mit szólna Platón a ChatGPT-hez, amely látszólag helyettünk gondolkodik? Hova helyezné az ideatanban? És hová helyezné azokat a produktumokat – például műalkotásokat – amelyeket a ChatGPT gyárt? Valószínűleg még távolabb, mint az ember által alkotott dolgokat. Hiszen nem képes arra, amire egy valódi irodalmi szöveg igen: közelebb hozni az ideákat, látni engedni valamit. Legfeljebb felszínes gondolatokat, felszínes nagyotmondásokat olvashatunk rabként lent maradva a barlangunkban árnyékképeket nézegetve. Platón rabjai ugyanis a barlangból fölmenve – miután adaptálódott a szemük az erőteljes fényhez – megtapasztalják az ideák világát, látni kezdenek, és ez a látás megváltoztatja az életüket, gondolkodásukat. És ide most ismét idézem Szabó Márton gondolatait, aki így fogalmaz: az epifánia „kitüntetett, átélt katarktikus, talán egész életünkre szóló, eseményhez kapcsolódó, értékrendünket, magatartásunkat, gondolkodásunkat meghatározó élmény.”

A Hol van a művészet, az irodalom, a nyelv? című írásában a szerző a Korzenszky Richárd atyával való párbeszédét osztja meg, amelyben arra keresik a választ, hogy „Hol van a Háború és béke vagy az Iskola a határon?” és tulajdonképpen arra a konklúzióra jutnak, hogy „A műalkotás a valóságnak abban a dimenziójában létezik, amelyet nem határol tér és idő.” Lehet, hogy az ideák világáról van itt szó?

Az irodalom tekintetében ezért is van szükség arra, amire Balázs Géza vállalkozik, vagyis, hogy valamilyen módon megpróbáljuk megragadni azt, amitől a művészet valóban művészet. Adott esetben akár el tudjunk különíteni egy gép által kreált írás és egy ember által alkotott műalkotás között. Egy valódi irodalmi szöveg ugyanis képes kivezetni a barlangból és valami olyant láttatni, amely után – jogosan – érezzük azt, hogy más emberek lettünk. Az eddigi irodalmi irányzatokban a forró kását kerülgetve próbáltuk megragadni ezt, és ehhez talán a hermeneutika és a kognitív elemzési módszerek tudtak a legközelebb kerülni. Utóbbi főként azért, mert kutatási módszertana magában foglalja az emberi megismerést, csakhogy ennek hátrányaként kissé háttérbe szorul maga a műalkotás. A szerző megpróbálja úgy összehozni a csillagok állását, hogy van benne egy kis retorika-stilisztika, egy kis dialektológia, egy kis antropológia, egy kis irodalomtörténet, egy kis recepcióesztétika, egy kis szellemtörténet, egy kis strukturalizmus; tehát egyfajta szintézist láthatunk.

Az elemzett művek is meglehetősen tág horizontúak, található közöttük ugyanis Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, József Attila, Hamvas Béla, Csoóri Sándor, Hartay Csaba vagy épp Vida Gábor is, de Kodály Zoltán, Marsall László, Jankovics Marcell, Nagy András művei is az elemzés tárgyává válnak. Nagyon fontos szerepet kap a folklór, de találhatunk benne zenemű-kutatásokat, színikritikákat, képzőművészeti- és irodalomi elemzéseket és irodalomtudományi kritikát, közelebb kerülhetünk annak a kérdésnek a megválaszolásához is, hogy miért távolodott el a nagyközönség az irodalomtól. De prezentálja azt is, hogy a népi kultúrában hogyan ruházódik fel egy egyszerű használati tárgy – pl. madárijesztő, csengő – tapasztalat útján többletjelentéssel. Égerházy László faszobrász művészetének megismertetése során jól végigkísérhető a folklór működése.

Balázs Géza kötetének egyik legfontosabb jellemzője a nyitottság, amellyel a műalkotások felé fordul: hagyja a műalkotást beszélni, és hagyja, hogy a katarzis megtörténjen. Nem akar ráhúzni semmilyen eszmét, nincs formakényszer, egyszóval: alkalmazkodik a műhöz, legyen az egy 16. századi ének vagy egy 21. századi regény.

Szakirodalom: Balázs Géza: Szélárnyékban. Művészetkritikai írások. Inter—IKU, Budapest, 2024. 320 oldal.