Az igaz és a bizonyítható nem azonos fogalmak (Paul Cohen)

Az osztrákok („németek”) örökké ellenünk voltak. Emlékezzünk: várainkat a Rákóczi-féle szabadságharc után felrobbantották – vajon mit szóltak volna ahhoz, ha a „barbár” magyarok tették volna ugyanezt Kufstein, Salzburg várával? A törökök után németeket telepítettek be (Pesten a XIX. század első felében csak németül beszéltek). Ennek ellenére III. Károly, Mária Terézia és II. József császár alatt sem tudták az országot németté tenni, inkább az ide telepítettek asszimilálódnak, veszik át nyelvünket, kultúránkat és lesznek nagyrészt hazafivá. Ez történt az osztrák származású budai Semmelweis Ignáccal (1819–1865) is, aki magyarnak érezte és vallotta magát. Talán ide tartozik az a megjegyzés, hogy ő volt az, aki a XIX. század második felében először adta elő a pesti egyetemen a nőgyógyászatot magyarul. A helytartó külön kiemelte tökéletes magyar nyelvtudását.

Az anyák megmentője halálának tisztázatlan, rejtélyes körülményei miatt többen kutattak annak oka(i), az igazság után. Legismertebb Benedek István könyve 1967-ből, ami ugyan ad életrajzot, de nem oldotta meg a nyitott kérdéseket, csupán követi az addig is ismert elgondolásokat, miszerint a jobb kéz középső ujjának még Pesten műtét közben szerzett fertőzése nyomán vérmérgezés alakult ki, ami végül halálához vezetett a Bécs melletti elmegyógyintézetben. Ez a leírás tartotta magát elvileg Silló-Seidl könyvének megjelenéséig (1977). Csodálkozom, hogy az igazság megismerése után még mindig sztereotípiaként a régi elképzelés él negyven évvel a nevezett kiadvány után. A Valóság című folyóiratban (2016/12: 56.) megjelent szöveg ösztönzött arra, hogy ismertessem a könyv alapján Semmelweis halálának valódi körülményeit.

Silló-Seidl György, magyar származású német nőgyógyász kutatásáig senkinek nem volt módja az eredeti aktákba betekinteni, vagyis addig csupán hipotézisekre támaszkodtak. A szerző az osztrákoktól kérte az eredeti dokumentumokat, mire a válasz az volt, hogy 1895-ben megsemmisítették. Kiderítette azonban, hogy megvannak, csak elzárták, titkosították és megakadályozták a betekintést. Könyvében írja, hogy a bécsieket ismerni kell. „Másféléves ösztöndíjas ott-tartózkodásom megismerésükre alkalmat adott. Ha ott az ember valamit el akar érni, arra három lehetőség van: összeköttetés, borravaló (portás, takarítónő stb.) vagy csalafintaság. Egy út járhatatlan: a hivatalos.”. Amikor Silló Bécsben kutatásai során egy intézetben fényképeket akart készíteni, a portás közölte, hogy az tilos. Mire ő: akkor forduljon el! Meg is tette. Ez emlékeztet a Habsburg-birodalomban ismert mondásra: Absolutismus, gemildert durch Schlamperei („slampossággal enyhített abszolutizmus”). És valóban. A mégiscsak előkerült dokumentumokban Semmelweis nevét rendszeresen rosszul írták, a betegség nevét a beteg nevével tévesztették össze, de már az akták fedőlapjával kezdődött a hibák sorozata. Legyünk őszinték: mintha az idők folyamán ránk is ragadt volna valami eme tulajdonságokból.

Silló-Seidl okos taktikával fenyegetőzött: ha nem jut a kórlapokhoz, kénytelen lesz a nagy német hetilapokhoz fordulni ilyen címmel, hogy „Megölték Semmelweist a bécsiek?” A trükk bevált, az osztrákok kiadták neki a teljes dokumentációt, amiből egy horrortörténet rajzolódik ki. A magyar verzió sokáig az volt, hogy Semmelweis megőrült, ezért professzortársai a bécsi tébolydába küldték, ahol vérmérgezésben halt meg. Érthetetlen módon máig is ez az elmélet ismert. A dokumentumok viszont mást mutattak!

A feleség panaszai alapján, vagyis hogy férje tébolyult, a gyermekgyógyász Bókai vizsgálta meg Semmelweist. Joggal vetődik fel a kérdés: miért egy gyerekgyógyász, akinek alig lehetett tapasztalata elmebetegekkel? A Bókai-leírásban nincs olyan kifejezett tünet, ami Semmelweis elmebeteggé való nyilvánítását indokolná. Konzíliumot hívtak össze, melyben Balassa, korának ismert sebésze is benne volt. A bizottság a nőgyógyász professzort hivatalosan őrültté nyilvánította és beutalót állított ki. Egyéb dokumentumok ezzel szemben azt igazolták, hogy elméje teljesen ép volt! Lépre csalták fürdőterápia címén. (Már az eddigi láncolat felettébb gyanús: feleség a panasztevő, gyerekgyógyász vizsgálja, ujjgennyedésről szó sincs, hazugággal küldik Bécsbe.) A császárvárosban az állomáson várták, ahol – mint ígérték neki – nem Hebra professzor, régi barátja várta, hanem zárt intézetbe szállították. Amikor Semmelweis észrevette, hova került, szabadulni akart. Verekedés tört ki, a hat őr örült, hogy egy nyakas magyart móresre taníthattak. Ekkor sérül az ujja, mely később elgennyedt, nem pedig még Pesten, műtét közben! Az ápolószemélyzet kényszerzubbonyba dugta. A boncjegyzőkönyvben szerepel az elgennyedt ujj, de az is, hogy négy bordája eltört, kinyílt a tüdeje, légmell alakult ki, végtagjai több helyen eltörtek. Folyamatosan jajgatott, de semmiféle ellátást nem kapott. Két hét után vérmérgezésben meghalt. Papot sem hívtak hozzá, bár ez kötelező előírás volt. (Nem találtak halotti bejegyzést a minoritáknál, holott ez a plébániák feladatához tartozott. Nyilván nem jelentették nekik, mert még előttük is el akarták titkolni, hogy minél kevesebb tanú legyen.) Temetéséről a családtagokat sem értesítették. A pesti egyetem akkori urainak hosszas gondolkodás után az volt a véleménye, hogy hallgatni  kell az ügyről, és előbb-utóbb úgyis elfelejtődik az egész. Silló-Seidl 1977-ben felkínálta Semmelweis halálának körülményeiről szóló kéziratát budapesti kiadóknak, melyben az általa elsőként betekintést nyert kórlap kapcsán a nagy felfedező szégyenletes haláláról ír. Leveleire nem érkezett válasz! Megjelentette németül Frankfurtban. Bár a szerző a könyvet magyarul is kiadta, ezt azonban elhallgatták. Silló-Seidl a Semmelweis Múzeumnak átadta a kórlapok hiteles másolatát és egyéb dokumentumokat. Amikor Antall József igazgatóként megtudta, hogy Semmelweis szabályos gyilkosság áldozata lett, politikusi alkatából adódóan nem engedte nyilvánosságra hozni az eredményt.

Vitán felül áll, hogy Semmelweis vérmérgezésben halt meg. De mi okozta ezt? Sem a család, sem Bókai nem tudott a sérülésről. A boncleletből kiderül, hogy külső behatásra légmell keletkezett, mely megfertőződött. Gennyesedés állott be a térden, a jobb külső bokán, a jobb könyökön, valamint több ujjon. Azokon a helyeken tehát, ahol a kényszerzubbony megsérthette vagy ahol dulakodás közben valaki megsérülhet. Hogy félrebeszélt később? De hiszen szepszisben volt: a végtagokon mindenütt gennyes gyulladás, a nyelv kőkemény, csillogó szemek, este halál. Semmiféle agyhűdésre utaló jel. Maga az intézet is vérmérgezés diagnózisát adta meg annak ellenére, hogy a hatóságoknak agyhűdést jelentettek. Az eltérés oka: nem akarták magukat kritika tárgyává tenni. Az utóbbi kórismét azonban a boncolási jegyzőkönyv sem igazolja, ott szó sincs agyhűdésről, csupán szepszisről. A vérmérgezés okozta halál bekövetkezte feltartóztathatatlan volt. Ez az oka, hogy miért nem adták ki az osztrákok Semmelweis kórlapját! A kórlapon egyébként egyetlen orvos neve sincs. Senki nem írta alá. Mindenki a névtelenség köpenyébe burkolózott.

A kórlap későbbi keletű, tehát emlékezetből írták. Egy Richter nevű ismert német és Rákos Pálné hazai írásszakértő szerint a kórlapot egy szuszra és utólag írták. Ha valaki meghal és boncolásra kerül, akkor bizony pótolni kell az elmulasztottakat! Ez pedig „kozmetikázásra” ad alkalmat. Az írásszakértők Semmelweis kézírásainak kb. húszéves anyagában semmiféle elmebetegséghre utaló jelet nem találtak.

Vajon miért igyekeztek a pesti tanárok Semmelweist elmegyógyintézetbe küldeni, veti fel a kérdést a könyv szerzője. Magyarázata szerint, mert féltek tőle, hogy lejáratja őket, hiszen megtámadott, sőt gyilkossággal vádolt tekintélyes professzorokat, akik okosabbak, híresebbek Semmelweisnél! Ők tudták, miért nem akarták 1855-ben a nőgyógyászt már eleve professzornak megválasztani. A tanárok az osztrák, magyarul nem tudó Carl Braunt, Semmelweis tudományos ellenzőjét szerették volna kinevezni. Érdemes megjegyezni és árulkodó, hogy Balassa pl. a kézfertőtlenítő mosakodást csak 1858-ban (tíz évvel később!) vezette be klinikáján. Keresték tehát az ürügyet, hogy eltávolíthassák. Megkérdezték feleségét, akinek kapóra jöhetett mindez – az okokat a könyv szerzője részletesen taglalja.  Sokatmondó (vádoló?) az a körülmény, hogy a feleség a halálhír után megbetegedett, majd megváltoztatta családi nevét, morfinista lett, tizenéves fia öngyilkosságot követett el. Vajon miért? Nyilván lelkiismeretfurdalás miatt. Úgy tűnik tehát, hogy a tanár urak emberileg nem álltak feladatuk magaslatán. Inkább ez hihető, mint hogy rossz orvosok lettek volna, vagyis hogy valakit ujjgangrénával elmegyógyintézetbe utalnak.

A nemrég elhunyt Kocsis Zoltán a Zene, zene, zene című interjúkötetben azt írja, hogy az osztrákok Széchenyitől féltek a legjobban. Biztos volt abban, hogy a haza nagy hívét megölték: „…láttam a tűszúrás nyomokat a ruháján, Nagycenken  megnéztem közelről is: meggyőződésem, hogy megölték.” Könnyen lehet, hogy igaza van, hiszen Széchenyi naplójából kiderül, hogy közvetlenül halála előtt teljesen kiegyensúlyozott volt.

„Jöhet-e valami jó Názáretből?” (Jn 1,43-51.) – áll az Újszövetségben. Visszatekintve a Habsburgokkal közös történelmünkre, feltehetnénk mi is a kérdést: jöhet-e valami jó az osztrákoktól? A bevezető sorokban leírtakon túl még egy emlékeztetés: a bécsi Kunstkammer világhírű gyűjteménye rengeteg eltulajdonított magyarországi kinccsel büszkélkedik, nagy része azonban továbbra is rejtve marad. Tudunk Mátyás és Beatrix domborművéről, Zsámboky János felbecsülhetetlen értékű könyvtáráról, Bocskai István híres koronájáról, a sárvári Nádasdy Ferenc elkobzott műkincseiről, melyeknek csak a leltára nyolc kötetet tett ki. Nem túlzás azt állítani, hogy a Habsburgok belőlünk gazdagodtak meg.

Amiben azonban magunk vagyunk hibásak: nem tudunk szabadulni megrögzött régi szokásainktól, tévedéseinktől. Nemzedékről nemzedékre veszünk át történeteket, melyek igazságtartalmának senki sem néz utána. Így van ez a déli harangozással, Dugovics Titusz hőstettével, Dózsa György tüzes trónjával és így tovább. Benedek István (1915–1996) szerint legjobb, ha az ember maga néz utána a dolgoknak, nem hagyatkozik másra. Ezt a tapasztalatot kellett leszűrnie sok hamis nyomra vezető tanulmány után. Magam is nem egyszer találtam olyan bevett, elfogadottnak vélt tényeket saját területemen (sebészet), melyek valójában helyteleneknek bizonyultak. És most itt van Semmelweis halála. Bár évtizedek óta ismertek Silló-Seidl kutatásainak eredményei, mégis, a Magyar Orvoséletrajzi Lexikon 2004-es egyetemi kiadásában még mindig a túlhaladott ismeretek jelennek meg, s ez a téves felfogás került be az egyébként méltán nagyszerű Semmelweis filmbe is. Tanulság: még a nyomtatott szöveget és oly hitelesnek tűnő könyveket is fenntartással kell fogadni, hiszen a kétkedés viszi előre a tudományos világot. Önkritikusan hivatkozom a híres francia orvosra, Laennecre (1781–1826): „Nagyon kevés orvos képes – még ha igen hosszú gyakorlattal rendelkezik is –  más szemmel látni a dolgokat, mint amire a kor iskolás szemlélete felkészítette.”

Irodalom

Benedek István: Semmelweis. Gondolat Kiadó, 1980.

Kapronczay Károly: Magyar Orvoséletrajzi Lexikon. Mundus Kiadó, 2004.

Kocsis Zoltán: Zene, zene, zene. Simon Erika interjúkötete. Kairosz Kiadó, 2011.

M. Kiss Csaba: Czeizel Endre. Két életem, egy halálom. XXI. Század Kiadó, 2015.

Silló-Seidl György: Semmelweis halála. Frankfurt a. M., 1977.

Silló-Seidl, Georg: Die Wahrheit über Semmelweis. Semmelweis Verlag, Hoya, 1978.

Theo Malade: Semmelweis, az anyák megmentöje. Tinta Könyvkiadó, 2000. (Eredeti cím: Semmelweis, Der Retter der Mütter. München, Lehmann 1924.)