Simonyi Zsigmond nyelvész, az MTA tagja haláláról sokan tudják, hogy a tanácsköztársaság után az Akadémián felállított igazoló bizottságok zaklatásának lett az áldozata. Az igazoló bizottság vádpontjait és Simonyi erre adott válaszait Balázs Géza (2022a, 2022b) pontosan közli; de az ennek kapcsán egy tanútól elhangzott vádló mondatokat nem közli. A Magyar Nyelvőrben megjelent tudósítás szerint Beöthy Zsolt Simonyi Zsigmond temetéséről jőve ezt mondta az Akadémián: „Ezt az embert ti öltétek meg!” Más verzió szerint: „Simonyi Zsigmond temetéséről jövök. Megvan már az igazoló bizottságnak első áldozata!”

A Simonyi-pert így látja Prohászka János írja a Nyelvőr 1953. évi első számában:

„Az 1919. évi tanácsköztársaság bukása után az igazolóbizottságok minden haladó szellemű tudós ellen hajszát, vizsgálatot indítottak, s igyekeztek további munkálkodásukat megakadályozni. Simonyit is igazolás alá vonták mindkét munkahelyén, az egyetemen is, az Akadémián is. Az egyetemi fegyelmi eljárás nyugdíjazással végződött, az akadémiai bizottság döntésének pedig csak Simonyi halála vágott elébe. Faggatták, zaklatták a csendes, szelídlelkű tudóst. A kihallgatás módja, a vele szemben használt hang, végtelenül elkeserítette, s amúgyis gyönge, beteges szervezete nem bírta ezt a súlyos megpróbáltatást elviselni. A számára túlságosan sok izgalommal járó kihallgatás után hazaérkezve elszédült, ágynak esett. Vért hányt. Az orvos utóbb megmondta, hogy a nagy izgalomtól egy ér megpattant benne és belső elvérzést okozott 1919. november 22-én este 10 órakor csendesen befejezte életét, helyesebben fáradhatatlan, lankadatlan munkáját.”

De mi volt Simonyi bűne? A továbbiakban végig szó szerinti idézetek következnek Prohászka János írásából:

A tanácsköztársaság bukása után a reakció féktelen üldözése jutott osztályrészül Simonyi Zsigmondnak, annak a haladó szellemű tudósnak, aki 1919-ben Munkácsi Bernáttal, Balassa Józseffel, Schmidt Józseffel, Asbóth Oszkárral s más neves tudóssal együtt tevékeny tagja volt a magyar nyelvtudományi és irodalomtörténeti kutatók szövetségének, részt vett a tudományos munkaterv elkészítésében s ezt a közoktatásügyi népbiztosság kiadásába átengedett Nyelvőrben teljes egészében közzétette (48:97). A munkatervvel kapcsolatban szerkesztői minőségében többek között így ír: „Nyelvészeink körében némi aggodalom támadt olyan hírek hallatára, mintha a társadalomnak s a termelésnek gyökeresen megváltozott rendjében a nyelvészet és a filológia mint meddő úri foglalkozás nem tudna elhelyezkedni s az elkerülhetetlen hanyatlásnak volna kitéve. Azért — a természettudósok szövetsége után — megalakult a nyelvi és irodalmi kutatók szövetsége, és első dolga volt egy új, céltudatos, dolgozótársainkat irányító és tudományuknak becsületére váló munkaterv kidolgozása… Simonyi állásfoglalása a Tanácsköztársaság mellett nem meglepő, hiszen ez a haladó szellemű tudós már 1907-ben belépett az általános titkos választójogot követelők ligájába, s nevét ott szerepeltette a liga plakátjain, kigúnyolta a feudális álhazafiaskodást a két f-fel írt hazaffy-akról szólva; s még. a magyar forradalom kitörése előtt (1918. szeptemberében) elismeréssel szólt Leninnek s a fiatal szovjet államnak helyesírási és nyelvművelési reformjairól… Megbocsáthatták-e az akkori Akadémia reakciósai a kiváló liberális tudósnak, hogy a tanácsköztársaság idején helyén maradt, tudományos munkaközösségbe lépett, tudományos tervet készített, a haladó tudósokat összefogta, folyóiratát az új rend szolgálatába állította.  Tartozunk az igazságnak, hogy megörökítsük az ellene indított végső hajsza mozzanatait.

Simonyi Zsigmond akadémiai igazolására vonatkozólag az ottani kézirattárban lévő eredeti jegyzőkönyvekből a következőket állapíthatjuk meg.

Az 1919. aug. 18-i összes ülés jegyzőkönyvében olvassuk : »Pekár Gyula l. t. indítványozza, hogy az Akadémia egyes osztályai küldjenek ki 5—5 tagú bizottságokat, amelyek megvizsgálják az Akadémia tagjainak a tanácsköztársaság idején tanúsított aktiv és passziv magatartását, hogy vájjon nincsenek-e oly tagok, akik nemzethűség szempontjából méltatlanok az akadémiai tagságra. — Az indítvány Lóczy Lajos, Goldzieher Ignác, Gaal Jenő r. tt., Pintér Jenő és Bernát István 1. tt. hozzászólása után azzal a kiegészítéssel fogadtatik el, hogy a bizottságok mielőbb alakuljanak meg és ne csak a tagokat, hanem az adminisztráció alkalmazottait is vonják vizsgálat alá és együttes jelentésüket terjesszék a legközelebbi összes ülés elé.«

Ez a legközelebbi összes ülés 1919. október 6-án volt, s jegyzőkönyvének 4. pontja szerint »Főtitkár (Heinrich Gusztáv) jelenti, hogy Pékár Gyula L t. indítványára az osztályok kiküldték a javasolt ötös bizottságokat.«

Ezeknek az ötös bizottságoknak a jegyzőkönyvei azonban nincsenek meg; vagy az ostrom alatt kallódtak el, vagy eltüntették őket; s ezért, sajnos, nem láthatjuk eredetiben a bizottság vádjait, de nem láthatjuk a tudósnak a tárgyaláson elhangzott védekezését sem. Mivel azonban a bizottság nem döntött, hanem vizsgálatának eredményét a bizottságok összessége (a tizenötös bizottság) elé vitte, hogy javaslata ennek az előterjesztésében kerüljön határozathozatal céljából az összes ülés elé, Simonyinak volt még ideje egy- védekező levelet intézni Berzeviczy Alberthez, az Akadémia elnökéhez. Ebből a levélből tudjuk meg, hogy az ötös bizottság milyen vádpontokat hozott föl vele szemben. A vádpontok eszerint a következők voltak: 1. Simonyi lapját, a Magyar Nyelvőrt átadta a közoktatásügyi népbiztosságnak ; 2. az ikes ragozást úri igeragozásnak nevezte, szemben a paraszt igeragozással, mely ezt nem ismeri, s így izgatott az úri rend, a burzsoá ellen ; 3. lapjában a hazafi szót egyszer hazaffy-nak írta, ami nyilvánvalóan szándékos sértés és gúnyolódás ; 4. magánbeszélgetésben dicsérte a kommunizmust.

Simonyinak az Akadémia elnökéhez intézett levele olyan emberi dokumentum, mely egyik irodalomtudósunk szerint »a maga öntudatos, egyszerű méltóságában a legmegdöbbentőbbek közé tartozik« (Turóczi-Trostler József, Századunk, 1928. 1. sz.). Látjuk, milyen vádak ellen kellett a nagy tudósnak védekeznie, s ha hozzávesszük a bizottság tagjainak gáncsoskodását, sértő hangját, amellyel az érzékenylelkű tudóst —-a családjának elmondott panaszai szerint — kezelte, nem csodálkozunk azon, hogy szervezete, idegei fölmondták a szolgálatot s nem érte már meg az összes ülés döntését.

Ugyanazon a napon, 1919. november 24-én, amelyen eltemették a Kerepesi-temetőben, került igazolásának ügye az Akadémia összes ülése elé. Ennek a jegyzőkönyvéből szószerint idézzük a következőket:

»1. Elnök úr az ülést megnyitja és jelenti, hogy a mai ülésnek rendkívül fontos és kényes tárgysora miatt az alapszabályok 38. §-a értelmében zárt ülést hirdetett, hogy a tagok igazolása mint belső bizalmas természetű ügy csakis az Akadémia tagjainak jelenlétében történhessék meg. Az összes ülés aug. 18-án elhatározta, hogy az osztályok 5—5 tagú bizottságot küldjenek ki annak megvizsgálására, hogy nincsen-e a tagok között olyan, aki a kommunizmus uralma alatt nemzethűség szempontjából méltatlanná vált az akadémiai tagságra. A bizottságok összessége (a tizenötös bizottság) már elkészült vizsgálatával és jelentését benyújtotta, de tekintettel a jelentések kényes és bizalmas természetére, sokszorosításuktól el kellett tekinteni. Javasolja, hogy a bizottsági jegyzőkönyv olvastassák fel, azután minde negyes tagra nézve az illető bizottság előadója olvassa fel a vádpontokát, továbbá az illető vádlottnak nyilatkozatát. Minden tag kérhet fölvilágosítást, fölhozhat ténybeli helyreigazításokat, melyekről tudomása van, de itt hosszas vád- és védbeszédek tartásának helye már nem lehet. A bizottság hét esetben kizárást hoz javaslatba…«

»Az Akadémiának tisztán kell állnia a nemzet előtt, hogy azzal a fölforgató törekvéssel, amely mindent — ami a magyar nemzetnek becses és szent — lábbal tiport, egyetlen tagja sem azonosítható. Másrészt tekintetbe kell vennünk, hogy kevesen vagyunk, szellemi kiválóságaink közül könnyen senkit sem nélkülözhetünk és ezért csak a legsúlyosabb esetben szabad valakit, akit az Akadémia tagul megválasztásra méltatott, munkásságunk közösségéből kizárni.

Az összes ülés Elnök úr javaslatait és előterjesztését egyhangúlag elfogadja…«

»4. Az igazoló bizottság második helyen kizárásra hozza javaslatba az időközben elhúnyt Simonyi Zsigmond r. tagot 8 szóval 6 ellenében. — Az Elnök kegyeletesen megemlékezvén Simonyi fáradhatatlan tudományos munkásságáról, az ellene emelt vádakat a halál engesztelő hatalma által eltörölteknek tekinti, mihez az összes ülés hozzájárulván, e javaslat tárgytalanná válik…«

»7. Az idő előrehaladottságára való tekintettel, több okmány beszerzése miatt a többi vádlott ügye a december 2-án tartandó folytatólagos ülésre halasztatik.«

Ezen a folytatólagos ülésen hozta meg az Akadémia az igazoló ügyekben határozatait. Ekkor törölték Asbóth Oszkárt, Alexander Bernátot és másokat az Akadémia tagjainak sorából, s ez az ülés fogadta el az igazoló bizottságnak Schmidt József ügyében egyhangúan hozott javaslatát, az Akadémia rosszalását. S ugyanennek a jegyzőkönyvnek abban a részében, ahol a főtitkár az utolsó ülés óta szenvedett súlyos veszteségekről számol be, olvassuk a következőket: »Elhunytak. . . november 22-én Simonyi Zsigmond r. t., a magyar nyelvtudomány elsőrangú, nagy hatású művelője, aki negyven éven át volt tagja az Akadémiának, 27 évig előadója a nyelvtudományi bizottságnak, 24 évig szerkésztette a Magyar Nyelvőrt, nyolc munkájáért nyert jutalmat az Akadémiától. ..« — »Az összes ülés őszinte fájdalommal fogadja jeleseink elhunytának hírét és fölhívja az illetékes osztályokat, hogy emlékbeszédek iránt intézkedjenek.«  Ezek a jegyzőkönyvekből vett idézetek bizonyítják, hogy a nov. 24-i összes ülésnek már nem volt módja Simonyi kizárásának javaslata ügyében döntenie, mert ekkor a tudóst már el is temették. Följegyzik, s egy napilap meg is írta (Világ, 1923. okt. 21.), hogy Beöthy Zsolt, a temetésről az Akadémia ülésére érkezve e szavakkal lépett be : »Simonyi Zsigmond temetéséről jövök. Ezt az embert ti öltétek meg!<< Más verzió szerint ezt mondta : »Simonyi Zsigmond temetéséről jövök. Megvan már az igazoló bizottságnak első áldozata!« Ez a szókimondás nagyon meghökkentette a tagokat, egyesek talán némi lelkiismeretfurdalást is éreztek, s bizonyára ez volt az igazi oka — nem pedig az idő előrehaladottsága — annak, hogy a többi »vádlott« ügyét a december 2-án tartandó folytatólagos ülésre halasztották.

Simonyi tehát csak halálával kerülte el a kizárást abból az Akadémiából, ahol négy évtizeden át dolgozott a magyar nyelvtudomány előbbreviteléért s ahol 27 éven át munkálkodott Budenz József örökében, mint a Nyelvtudományi Bizottság előadója. Előadói működéséről (1892—1919) saját maga írt életének utolsó óráiban egy rövid Összefoglaló jelentést. Ennek megírására kétségkívül az a nagyon szívére vett, hálátlan eljárás indította, hogy az akadémiai nagygyűlés után újjáalakított nyelvtudományi bizottság kihagyta tagjai közül. Panaszkodott is szűkebb környezetének erről a hálátlanságról. Ezt az írását közölte Balassa József a Nyelvőrben (48: 203).

Simonyi Zsigmondnak hűséges felesége — aki már szintén ott nyugszik szeretett »ura« mellett a Kerepesi-temető egyik szegényes, elhagyott sírjában — elmondta, hogy a vérig sértett és felzaklatott idegállapotú tudós az igazoló tárgyalás után hogyan panaszolta el a bizottság egyes tagjainak embertelenségét. Így azzal is meggyanúsították, hogy a proletárdiktatúrából anyagi haszna volt, s mikor ezt az alaptalan vádat teljes joggal tagadta, azt kívánták tőle, mutassa be pénzügyi elszámolásait, vagyoni följegyzéseit. Ő még erre is hajlandó lett volna, de fölháborodott felesége nem engedte meg. Ezt különben már úgysem tehette volna meg, mert már föl sem tudott kelni betegágyából.

Fölzaklatott idegállapotára és elkeseredett hangulatára legjellemzőbbek a tárgyalás után feleségéhez intézett eme szavai : »Negyven évig dolgoztam a magyar tudományért; tudtam, hogy ti szegények maradtok, de a becsületemet nem hagyom. Ettől akarnak megrabolni !« Nagy kár, hogy az igazolóbizottság jegyzőkönyvei nincsenek meg, s hogy nem deríthetünk fényt arra, kik és hogyan viselkedtek a tárgyaláson nagy tudósunkkal szemben, kik akarták becsületes baloldali állásfoglalása miatt becsületétől megfosztani.

Simonyi Zsigmond már 34 éve elköltözött oda, ahonnan nincs visszatérés, de itt maradt közöttünk ma is élő és ható munkáiban. Helyesen állapította meg Setalä Emil, a nagy finn nyelvész a veszprémi emléktábla leleplezésén, a Finn-ugor Társaság koszorújának letételekor mondott magyar nyelvű beszédében : »Hervad a virág, elhervad a koszorú, de a munka megmarad. Nem halt meg Simonyi Zsigmond, a nagy tanár és a nagy tudós; él barátaiban és tanítványaiban és él munkájában« (Nyr 58 : 137).

Szakirodalom:

Balázs Géza 2022a. A Magyar Nyelvőr története (2.) Simonyi Zsigmond Nyelvőre (1895–1919). Magyar Nyelvőr 146. 2022: 227–247. DOI: 10.38143/Nyr.2022.2.227

Balázs Géza 2022b. A Magyar Nyelvőr viharos története (1872—2022). MNYKNT-IKU, Budapest. https://nyelvor.mnyknt.hu/a-magyar-nyelvor-tortenete/