Jókai Mór csaknem egy évszázadon a legolvasottabb magyar író volt. Csak az utóbbi évtizedekben szorult vissza regényeinek népszerűsége. Születésének 200. évfordulóján fontosnak tartom, hogy felhívjuk a figyelmet Jókai értékeire – elsőként nyelvi értékeire. A Magyar Nyelvőr 2025/1. számában tematikus összeállítást olvashatnak Jókai nyelvéről. Az első írás bevezetőjéből idézek:

„Sikere és hatása ellenére Jókai életműve a mai napig feloldhatatlan konfliktusok forrása olvasók és műbírálók között” írja Nemeskürty István (1983: 2/534), amire ma valószínűleg azt mondanák negatív éllel: „megosztó”, de itt most csak Jókai nyelvével, stílusával foglalkozunk, amelyet olykor szintén ér kritika, ám az olvasói elfogadottság napjainkig szakadatlannak tűnik; s ha most mégiscsak háttérbe kerül, az nem Jókai stílusának, hanem magának az olvasásnak a visszaszorulásával függ össze.

Írói mesterségének titka a nyelv performatív erejének könnyed alkalmazása: az elbeszélés könnyedsége, öröme, örök mesemondó jellege… Pontosan fogalmazza meg stílusának összetettségét, lényegét Benedek Marcell (1928: 245):

„Jókai nyelvében sok a tudákos idegen szó, idegenszerű kifejezés, nyelvújítási szörnyszülött… de azonkívül mekkora kincse a népnyelvnek, a régi nyelvnek, a talpraesett kifejezéseknek! És ha itt-ott mesterkéltnek látszik ez a nyelv, akkor kénytelen vagyok Jókai nagy történeti érdemére hivatkozni: a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek prózájában Jókai szólaltatta meg a természetes közvetlenhangú elbeszélés hangját. Amit ma mesterkéltnek látunk s amit még Gyulai Pál a tömegtermelés-okozta pongyolaságnak nézett: az abban az időben Petőfi stílus-forradalmának prózába való átültetése volt. A józan szárazság és az émelygős szentimentalizmus vagy puffogó páthosz nyelvével szemben az a nyelv, amely elhiteti az olvasóval: „így én is tudnék írni” Mikszáth és egész nemzedéke úgy nevelődött fel, hogy megtanulta ezt a könnyűnek látszó nyelvet mindenki megért, de csak kiváltságosak tudnak beszélni rajta”.

Jókai nyelvi teljesítménye, minősége előtt sokan fejet hajtottak, bár már korábban (szójátékkal, de érvényesen: már Jókai korában) voltak nyelvkritikusai is, és ma is hallani panaszt magyartanároktól, hogy a ma diákjai számára mennyire nehéz olvasmány, főleg a sok alig ismert, idegen kifejezés, a hosszú, vonatott leírások. Ennek ellenére Jókai nyelvi teljesítménye, ha kritizálható is, de megkérdőjelezhetetlen. Szerb Antal: „Victor Hugo-i ellentéteken és színességen nevelt, rövid mondatos” Jókai-stílusról ír, amely „első regényétől az utolsóig változatlan maradt…” (Szerb 1982: 371.) Hegedűs Géza tömör véleménye Jókai stílusáról: „Szemléletes leírás, pergő cselekmény, feledhetetlenül szemléletes alakok, átérzett pátosz és derűs humor egyesül írásmodorában” (Hegedűs 1995: 281.)

Jókai stílusáról eddigi összes évfordulón megemlékeztek. Születésének 100. évfordulóján – többek között – Tolnai Vilmos a Magyar Nyelvben, 150. évfordulóján pedig Fábián Pál a Magyar Nyelvőrben értékelte nyelvi teljesítményét. A következőkben a két szerző legfőbb állításait emelem ki, kommentálom. Tolnai Vilmos egyértelműen kritikusabb, Fábián Pál szövege emelkedettebb, ünnepibb. Tolnai Vilmos szövegét még gimnáziumi tankönyvbe is átvették (Alszeghy—Sík—Techert szerk. 1939: 77–82).

Folytatás a Magyar Nyelvőr 2025/1. számában.

ingyenesen olvasható itt: https://nyelvor.mnyknt.hu/149-evfolyam-1-szam/