„Állítólag megtörtént, hogy a kormányzóhelyettes, Horthy István egy aviatikai előadást akart tartani, de a felolvasás előtt Örley, az egykori tüzér hadnagy tisztelettel összevágta a bokáját, s azt mondta egykori tiszttársának: »Főméltóságos uram, ön raccsol. Kiváló dolgozatát majd Scherz úr fogja fölolvasni.« És nem volt apelláta. Pedig később még a Parlamentben is szóvá tették az esetet” – így elevenítette fel a régi időket Sumonyi Papp Zoltán, a Rádiószínház egykori igazgatója a Magyar Rádió Mikrofon- és Nyelvi Bizottsága megalapításának 25. évfordulója alkalmával megrendezett ünnepi konferencián elmondott beszédében (Hanthy, 2002: 13). A rövid anekdota Örley István íróról, a Magyar Rádió Irodalmi Szerkesztősége egykori munkatársáról szól, akit 1939-ben neveztek ki az irodalmi osztályra lektornak. Örleyt Leveldi Kozma Miklós részvénytársasági igazgató azzal bízta meg, hogy a megszólalást megelőzően mindenkit hallgasson meg, s csak azokat engedje beszélni a rádió mikrofonja előtt, akiket erre alkalmasnak talál (Hanthy, 2002: 12).

A magyar nyelvművelők mindig különös figyelmet fordítottak a média nyelvezetére, nyelvhasználatára, ennélfogva a nyelvi normának megfelelő standard nyelvhasználatot a magyar rádió, később pedig a televízió megalakulásakor egyaránt az egyik legfontosabb küldetésként határozták meg. Szakmai körökben az elmúlt évtizedekben két vélemény feszült egymásnak: az egyik tábor szerint a rádióban és a televízióban mintaszerűen, választékosan, „hibátlanul” kell beszélni, a másik tábor viszont úgy vélekedett, hogy a közérthetőség a lényeg, vagyis a rádiónak és a televíziónak nem szabad elszakadnia a hétköznapi nyelvhasználattól (Balázs, 1996a: 1). A véleménykülönbségek tehát a nyelvi norma fogalmának az eltérő meghatározása, illetve értelmezése körül alakultak ki. Tekintettel arra, hogy mi a közszolgálatiság szemszögéből kívánjuk történeti kontextusban áttekinteni az anyanyelvápolás jelentőségét, valamint a technológiai változásoknak és a digitalizációnak az anyanyelvre kifejtett hatását, ezért normatív, azaz előíró módon viszonyulunk a közszolgálati médiaszolgáltatás nyelvművelő szerepéhez.

A magyarországi duális médiarendszer kialakulásakor a kereskedelmi médiumok éppen a nyelvi-nyelvhasználati szempontok alapján különítették el magukat leginkább a közszolgálati médiumoktól, laza hangvételű szórakoztató műsorokat ígérve (Balázs, 2000a: 10). Ezzel szemben – Nemesi Attila László (2014: 315) érvelése szerint – a közszolgálati média küldetéséből az következik, hogy a standard nyelvhasználatot preferálja, illetve azt tartja követendőnek, hiszen „a történelmi fejlődés eredményeképpen ez jelképezi az eltérő nyelvjárási és szociokulturális hátterű beszélők nemzeti összetartozását”. A nemzeti összetartozás erősítése megkívánja az anyanyelv ápolását, a közszolgálati médiumok pedig a kezdetektől fogva a sajátjuknak érezték ezt a közösségi feladatot. Annak megértéséhez, hogy az anyanyelv ügye miért vált hazánkban kitüntetett jelentőségűvé, a teljesség igénye nélkül érdemes röviden áttekinteni a magyar nyelv és a magyar nemzeti identitás kapcsolódásának néhány történeti sarokpontját.

A nyelv szerepe a nemzetépítésben

Európában a nemzeti nyelvek felemelkedése általánosságban hosszú folyamatként ment végbe, nem meglepő tehát, hogy egészen a 18. század végéig egyáltalán nem szabályozta törvény a nyelvhasználatot Magyarországon. A nyugati kereszténységhez tartozó feudális országokban de facto a latin volt használatos a közszférában (és az egyházban), míg bizonyos nyelvhasználati színtereken – elsősorban a szóbeli kommunikáció során – a magyarral és más vernakuláris nyelvekkel is lehetett találkozni (Nagy, 2015: 112). A német nyelv oktatását Magyarországon Mária Terézia vezette be, míg a közigazgatást meghatározó latin nyelvi dominanciának II. József 1784-es – sikeresnek nem nevezhető – német nyelvrendelete vetett véget. Ahogy Forgács Róbert (1993: 5) megjegyzi, a nyelvújítást az egykori Habsburg Birodalom államaiban az is bonyolította, hogy nemzeti önállóságuk elvesztése miatt ezekben az országokban a nyelv ügye politikai jelentőségűvé vált. II. József az első tudatos nyelvpolitikai kezdeményezések elindítása felé lökte a magyar értelmiségi gondolkodókat, amikor így rendelkezett: „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész Monarchia mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él.”[1]

A rendelet kiadása előtt az uralkodó a kancelláriától is megkérdezte, hogy a magyar nyelv alkalmas-e a hivatalos nyelv szerepére, a válasz pedig az volt, hogy nem. A nyelvrendelet mindazonáltal erősen sértette a magyar nemzeti érzékenységet, és siettette a nemzeti öntudatra ébredést (Forgács, 1993: 6). Az 1870-es évekre már erőteljes igény fogalmazódott meg a magyar nyelv megújítására, amelyet a használat által láttak megvalósíthatónak: a rendek a magyar önállóság erősítését kívánták, és ezért követelték, hogy a magyar közigazgatás és vezénylés nyelvét változtassák magyarra. A reformértelmiségiek más okokból csatlakoztak a nyelvi törekvésekhez: számukra azért vált fontossá a magyar nyelv, mert az a 18. századi állapotában nem volt alkalmas a technika, a tudomány és a kultúra jelenségeinek a befogadására (Forgács, 1993: 7). Felsorakoztak a magyar felvilágosodás egyik meghatározó személyisége, Bessenyei György, a bihari remete mögé, aki a magyar nyelvet a felvilágosodás, a kultúra és a tudás terjesztése eszközének látta: „Soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” (Bessenyei, 1779: 397).

Tulajdonképpen ebben a korszakban kezdődött a magyar mint hivatalos nyelv bevezetését célzó küzdelem, amelynek során 1780 és 1844[2] között – több lépcsőben – számos engedményt sikerült kicsikarni az osztrák udvartól (Nagy, 2015: 112). Szintén fontos mérföldkő volt 1781-ben Bessenyei György Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék című munkája, amelyben a szerző egy hazai tudós társaság felállítását indítványozta. A dolgozatot II. József halála után, 1790-ben adta ki Révai Miklós nyelvész, aki latin nyelven részletesen is kidolgozta a tudós társulat tervét (Planum erigendae Societatis eruditae Hungaricae alterum elaboratius).[3] Révai az ajánlott tagok névsorát is benyújtotta a nádornak és a Helytartótanácsnak, de az előterjesztést a tanügyi bizottság a fiók mélyére fektette.

Az eközben zajló, Kazinczy Ferenc és Batsányi János nevével fémjelzett nyelvújítási mozgalomnak szélesebb körben is sikerült felkeltenie az érdeklődést a magyar nyelv iránt. Ebben a magyar nyelvű sajtó megjelenése is nagy szerepet játszott. A Magyar Hírmondó című első magyar nyelvű lap Pozsonyban indult Rát Mátyás vezetésével, aki programjában a következőképpen fogalmazott: „…óhajtásom az, hogy idegen szókat, kivált azokat, amelyeket magyarnak nehéz kimondani, ha szinte közbeszédben élnek is vélek, írásban távoztatni igyekezzünk. Más külömben óhatatlan lészen nyelvünknek másokkal való elegyedése és végső romlása.”[4]

A lapengedélyt a korábban a Landerer nyomdájában tevékenykedő Patzkó Ferenc Ágoston 1779. november 19-én kérvényezte Mária Teréziától, akitől Patzkó a jóváhagyásán túl egy tízéves privilégiumot is kapott ilyen periodika kiadására Magyarországon – azzal a feltétellel, hogy cenzúrázásáért a Helytartótanács felel majd (Varagya, 2005: 132).

Rát Mátyás lapja még nem használt egységes nyelvezetet, ehelyett viszont az összes tájnyelvnek fórumot adott, azt remélve, hogy az alföldi, a dunántúli és az erdélyi nyelvjárások egyesítéséből kifejleszthető lesz az egységes magyar irodalmi nyelv, amely alkalmas lesz mind a hír- és véleményműfajok, mind az irodalom és a tudományos írásművek közlésére.[5] Ahogy Rát fogalmazott: „…ami a magyarságot illeti, amellyel a Magyar Hírmondó élni fog, az az alföldi Tisza melléki, de a Duna mellyékivel és az erdélyivel elegyedett lészen. Ezt tartja az író leghelyesbbnek. Magamagán mindegyik igen szűk, és azoknak a sokféle dolgoknak megírattatására, melyek itt előfordulnak, nem elégséges.”[6]

Az anyanyelv ügye végül az 1825. évi országgyűlésen vált hivatalosan is nagypolitikai kérdéssé, amikor november 3-án Felsőbüki Nagy Pál szóba hozta a tudós társaság ügyét. Szenvedélyes beszéde, amelynek a végén azt mondta, „Ide is három dolog kell, mint a háborúhoz: pénz, pénz és pénz!”, nagy zajongást keltett. A zajongás közepette szót kért egy fiatal huszárkapitány, Széchenyi István gróf, aki azt mondta (Horváth, 1868: 181): „Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom reá… Nem azért teszem ezt, hogy vivátokat kapjak érte, nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek. Ezt nem mindenki teheti úgy, mint én. Én nőtlen ember és katona vagyok.”

Széchenyi, aki egyévi jövedelmét ajánlotta fel Bessenyei György és Révai Miklós akkor már fél évszázada húzódó tervéhez, egy magyar tudós akadémiának a létrehozására (Forgács, 1993: 8), később a Stádiumban (1833) is utalt a magyar nyelv helyzetére: az abban szereplő tizenkét pontos akciótervének egyik pontja szerint a törvényhozásban a magyart kell használni a latin helyett. A hivatalos magyar államnyelvvel kapcsolatos gondolatait Hunnia című kéziratában fejtegette tovább: e műve először azonban csak 1858-ban került nyomdába. Ebben alaposan átgondolta azokat az okokat, amelyek miatt 1835-ig (amikor kéziratát lezárta) a magyar nem lett Magyarország államnyelve, de elemezte azokat az előnyöket is, amelyek a magyar hivatali nyelvként való használatából származnának – úgy Magyarország és a magyarság, mint az uralkodó dinasztia és a hazai nemzetiségek számára is. A magyarság korabeli állapotának az okát abban látta, hogy a magyar állam nyelve a latin, nem pedig a magyar (Széchenyi, 1985: 218): „Minden nép, akár merre forduljunk is a világ hátán, saját anyanyelvével egész kiterjedésben él; és még a Magyarországon létező népségek is részesülnek e közáldásban odakünti focusaik, anyagyökereik által; mert az Oláhnak nyelve Oláhországban, a Szláv nemzetségnek szózata a Muszkaság és Szerbek közt, a Görögé továbbá az uj Hellasban, a Németé végre több országokban hivatali, törvényes nyelv. […] Csak a Magyar van – az emberiség közt egyedüli példa – ezen minden emberek közös jogából kitagadva!”

V. Ferdinánd végül – engedve a reformerek és az öntudatára ébredt magyar nemzet több mint fél évszázados követeléseinek – 1844. november 13-án írta alá a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tételéről szóló törvényjavaslatot. A magyar Országgyűlés 2011. szeptember 26-án a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át.

A közszolgálati rádió és televízió szerepe a nyelvművelésben

A társadalomtudományok magától értetődőnek tekintik, hogy valahányszor megjelenik egy új típusú médium, a társadalmi nyilvánosság is szükségszerűen megváltozik (vö. Habermas, 1962; Castells, 2005; lásd bővebben: Bajomi-Lázár, 2009). Így volt ez a rádió megjelenésével is. Európa legtöbb országához hasonlóan Magyarországon is az 1920-as évek első felére tehető a rádiós műsorszórás elterjedése, illetve a rendszeres adások megszületése, a nemzetközi műszaki-technikai fejlődéssel pedig a magyar rádió is lépést tudott tartani (Gergely, 1975: 11–13). A rádiózás a második világháború után, az 1960-as évekre vált tömegmédiummá, népszerűsége csúcsidőszakának pedig az 1970-es éveket tartják. H. Varga Gyula (2015: 391) ezzel kapcsolatban megjegyzi: emiatt is meglepő, hogy a magyar rádió még a 10. születésnapjánál sem tartott, amikor hallgatósága már nyelvművelő adásokkal találkozhatott. A magyar nemzeti öntudat ébredéséhez szorosan kapcsolódott a magyar nyelv művelése, és ebben a vezérszerep a nyomtatott sajtónak jutott, de a technológiai fejlődéssel megjelenő magyar rádiózás is aktívan csatlakozott ehhez a folyamathoz. Annyi bizonyos, hogy a rádiózás első két évtizedét óriási siker övezte hazánkban. A Telefonhírmondót is magában foglaló vállalat (a magyar Telefon Hírmondó és Rádió Rt.) elnöke, Kozma Miklós az 1925. december 1-jei hivatalos megnyitón elhangzott, sokat idézett beszédében ambiciózus célt tűzött a rádió munkatársai elé: „Minden üzleti szempontot háttérbe szorítva, tisztán csak a magyar kultúra szempontját szem előtt tartva fogjuk ezt a fegyvert kezelni” (idézi Boros, 2019: 37).

A két világháború közötti erőteljes kultúra- és nyelvvédő hangulat kedvezett annak, hogy a magyar rádióban dedikáltan megjelenjen a nyelvművelés (vö. H. Varga, 2015: 392). A magyar kultúra népszerűsítését célzó stratégiát a rádióban külső tanácsadók bevonásával is igyekeztek támogatni. Ezt példázza az író és polihisztor Németh László A magyar rádió feladatai (1934) című tanulmánya, amelyben külön szakaszt kapott a rádió nyelvápolásban betöltött szerepe és jelentősége:[7] „…A rádióban felolvasott szövegért a rádió felel, s hogy felelhessen, előbb sokféle szempontból kell cenzúráznia. E szempontok közt legyen az első a nyelvtisztaságé. A rádió nemrég alkalmazott egy olyan szövegolvasót, aki a helyes magyarság régi harcosa. Legyen ő a felelős a rádió magyarságáért. Mi nem szégyellhetjük a kiigazítást, hiszen tudjuk, hogy ma a legjobb írók is újratanulják nyelvünket, s nem egy kiváló írót ismerek, akit a kritika, hogy nem tud magyarul, először megdöbbentett, aztán gondolkodóba ejtett, s ma a tisztán beszélők felekezetének harcosa. Helyes, ha időnként, mint az szokás is, külön előadások figyelmeztetik a hallgatóságot a feltűnőbb nyelvbotlásokra s beszédléhaságokra… Helyes volna nyelvészektől megkérdezni, hol a legépebb a magyar hangsúlyozás, s időnként onnan közvetíteni műkedvelőjátékokat, vers- és mesemondást, a terjedő éneklő hangsúlyosra ellenszerül. Fűszertelen nyelvünkbe itt a mikrofon előtt kell beledobni a fűszert; a szép beszéd fényűzésére, mely a nagy kultúra jele, semmi sem biztathat úgy, mint a magát kívántató, ízes, illatos élőbeszéd.”

A szintén polihisztor Halász Gyula (földrajztudós, író, műfordító, nyelvművelő), a Magyar Rádió irodalmi osztályának lektora 1934-ben indította útjára az Édes anyanyelvünk című műsort. Ez azonban igazán népszerűvé évtizedekkel később vált, amikor Lőrincze Lajos nyelvész – aki az 1960-as, 1970-es, 1980-as években közismert személyiség volt az országban – Kodály Zoltán biztatására átvette a vezetését. (H. Varga, 2015: 393). Lőrincze fennmaradt nyilatkozataiból az derül ki, hogy a nyelvművelő műsor általa vezetett első adására 1952. október 15-én került sor, 1961-től pedig már hetente háromszor is elhangzott az ötperces adás. Aztán évtizedek teltek el, de az Édes anyanyelvünk sikere töretlen maradt, és a műsor generációk nyelvszemléletét alakította Magyarországon (Romsics, 2010, idézi H. Varga 2015: 394).[8]

A Magyar Rádió frissen átadott Pollack Mihály téri épületében, 1969. július 1-jén a Nyelv és Kommunikáció című konferenciával megkezdte működését a Tömegkommunikációs Kutatóközpont.  Ahogy a kezdetekre az intézmény 40. évfordulóján mondott beszédében 2009-ben Terestyéni Tamás kommunikációkutató visszaemlékezett, a Magyar Rádióban már 1963 óta működött egy olyan részleg, amelynek a közönség vizsgálata volt a feladata. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont így a Magyar Rádió és Televízió, majd a két intézmény különválása után a Magyar Rádió egyik igazgatóságaként működött.[9] A kutatóközpont 1985. január 1-jén kivált a Magyar Rádió szervezetéből, és önállóan működött tovább, majd 1988. július 1-től Magyar Közvéleménykutató Intézet (MKI) néven folytatta a tevékenységét. Terestyéni szerint a névváltoztatás felért egy újraalapítással, mert bár a jogutód továbbvitte a kommunikációkutatás feladatköreit, tevékenysége inkább a közvélemény-kutatások felé fordult.

A Magyar Rádió vezetősége is felismerte felelősségét a magyar nyelv szabatos használatának és a helyes kiejtésnek a terjesztésében. 1976-ban megalapították a Magyar Rádió Nyelvi Bizottságát,[10] 1986-ban pedig a különálló Mikrofonbizottságot, egyértelművé téve, hogy „a rádió tevékenységének nyelvi, nyelvhasználati, kommunikációs modorbeli színvonala saját hatékonyságának szempontjából, de az általános beszéd- és magatartás-kultúrára tett hatása révén is, kulcskérdés” (Bencédy, 2006: 40). Grétsy László és Szathmári István nyelvészek szerint a rádió elnöksége a bizottságok felállításával az 1965-ben megtartott egri kiejtési konferencia határozatának igyekezett megfelelni, amelynek 6. pontja kimondta: „A konferencia azzal a kéréssel fordul a Magyar Rádió és Televízió vezetőségéhez, hogy a jövőben is gondoskodjék bemondóinak, riportereinek beszédtechnikai képzéséről, és lehetőleg érje el, hogy beszédhibás ember szerzőként, riportalanyként vagy más minőségben se kerülhessen mikrofon elé” (Grétsy–Szathmári, 1967: 260).

A két bizottság a kilencvenes évek elejére kidolgozott egy követelményminimumot a rádióban rendszeresen megszólalók mikrofonjogának az odaítéléséhez. Balázs Géza, aki a Nyelvi Bizottságnak 1992-től egészen 2011-es működéséig a tagja, az utolsó tíz évben pedig elnöke volt, egy közelmúltbeli interjúban a Mikrofonbizottság működésével kapcsolatban elmondta, hogy miközben a Nyelvi Bizottság elsősorban elvi tanácsadó szerepet játszott, addig a Mikrofonbizottság „tudományos alapokon kidolgozott képzéssel és vizsgakövetelményekkel segítette a rádiós megszólalók munkáját”.[11] Balázs Géza visszaemlékezéséből egyúttal az is kiderül, hogy a szóban forgó bizottságoknak „kapuőrszerepük” volt abban, hogy ki szólíthatja meg a közönséget a közszolgálati csatornán: „A legszigorúbb feltételeknek megfelelők bemondói vagy műsorvezetői mikrofonengedélyt kaptak. Ezt követte a riporteri és a szakriporteri engedély. Ebből talán látszik, hogy mindenki megtalálhatta helyét a rendszerben. Hogy a két szélső helyre példát mondjak: rádióbemondó nem lehetett beszédhibás, de egy szakriporternél ez nem volt kizáró ok. Az 1980-as években a Magyar Televízióban is volt egy hasonló bizottság. A korábbi nyelvi bizottságok helyén az MTVA-ban létrejött egy ún. Montágh Testület, de a mikrofonengedélyek rendszerét nem vette át.”

Ahogy H. Varga Gyula megjegyzi (2015: 395), a rendszerváltás után a nyelvművelés és a nyelvi ismeretterjesztés pozíciói jelentősen meggyengültek, amihez a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elsorvadása, a nyelvművelést és a nyelvművelőket ért éles támadások és Lőrincze Lajos 1993-ban bekövetkezett halála is hozzájárult. Noha az Édes anyanyelvünk folyóiratként (Édes Anyanyelvünk) továbbra is fennmaradt, a Magyar Rádióban megszűnt a nyelvi osztály, és vele együtt elmaradtak a híres márványtermi nyelvművelő konferenciák is. A Balázs Géza által említett Montágh Testület[12] a neves logopédusnak és beszédtanárnak, a Magyar Televízió egykor népszerű beszédművelő műsorait vezető Montágh Imrének a nevét viseli, aki egyúttal a Színház- és Filmművészeti Főiskola hangképző- és beszédtechnika-tanára is volt 1968–1986 között. A 2011 júliusában létrehozott testület először az Anyanyelvi Képernyő- és Mikrofonbizottság nevet viselte, majd 2012. január 1-jétől vette fel Montágh Imre nevét.[13]

Korbuly Péter Kazinczy-díjas rádió- és tévébemondó, műsorvezető, színész és beszédtanár a következőképp fogalmazott az Édes Anyanyelvünk folyóiratnak adott interjújában a nyelv, illetve a nyelvművelés 2000-es évekbeli állapotáról (2003: 11):[14] „Miután rengeteg rádió- és televízióadó működik ma már – nevezzük adónak, nem találok rá jobb szót –, ahányan vannak, annyiféleképpen mondanak neveket. De ez legyen a legkisebb baj. Az a fajta igényesség, ami a régiekben megvolt, valahogy kezdett kiveszni. Régen a mi főnökeink meghallották, ha valaki rosszul mondott valamit. A rádió alelnöke letelefonált a Bartók adóra, hogy ezt és ezt a nevet rosszul mondták, vagy rossz hangsúlyt tettek a mondat bizonyos részére, mert nem ez a lényeg benne, hanem amaz. Sajnos mindig igaza volt. Ezt az igényességet én kiveszőben vélem látni, hogy finoman fejezzem ki magam.”

A rádió nyelvhasználatára a magyar nyelv mintájaként és őrzőjeként, a nyelvi norma közvetítőjeként tekintettek. A digitalizáció megjelenésével és a médiaszolgáltatók, illetve internetes platformok elszaporodásával a nyelvi standardoknak megfelelő nyelvhasználat felett őrködő szakmai szereplők háttérbe szorultak. Noha a Montágh Testület célként meghatározott feladata továbbra is az anyanyelvi kultúra ápolása maradt, a testület befolyása vitathatatlanul csökkent az elődszervezeteiéhez képest.

Az internet megjelenése és széles körben való elterjedése ezzel párhuzamosan tovább gyengítette a nyelvművelésre és a nyelvhasználat minőségének a megőrzésére irányuló törekvéseket. Az internetes kommunikációban a beszélt nyelv írásban való elterjedése nem csupán a köznyelv minőségének a süllyedését hozta, de az új információs és kommunikációs technológiák egyúttal új nyelvi normákat is teremtettek, méghozzá a hagyományos irodalmi írásbeliségen alapuló nyelvi standardok szinte teljes kizárásával, az élő beszélt nyelv és a szleng írásba való átültetésével. Ráadásul a közszolgálati rádió és televízió korábbi kitüntetett szerepe is megszűnt azáltal, hogy a fogyasztók a 2000-es évek elejétől – a közösségi média kínálata mellett – szinte korlátlan számú rádiós és televíziós csatorna közül választhatnak. A globalizáció és a kommunikációs technológiák robbanásszerű fejlődése nehezen kezelhető kihívás elé állította a közszolgálati csatornákat, amelyek a digitális tartalomgyártás korában is az értékmegőrzés, értékteremtés és értéktovábbadás feladatait vállalva kulcsszerepet tölthetnének be az anyanyelv ápolásában (lásd bővebben: Antal, 2022: 64).

 Anyanyelvápolás az újmédia korában

„Anyanyelvünk nemcsak a nemzeti identitás megőrzésében tölt be kiemelkedő szerepet, de a magyar kultúra alakításában, ápolásában is, a közmédia pedig ennek fontos közvetítő csatornája” – fogalmazott Papp Dániel, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (a továbbiakban: MTVA) vezérigazgatója a 2023 őszén először megrendezett Montágh-konferencián.[15] Papp emellett a testület céljaként és feladataként a nyelvi kultúrának a képernyőkön és a mikrofonok előtti „támogatását” határozta meg: „A Montágh Testület azon túl, hogy kidolgozza a közmédia anyanyelvi szereplésének keretrendszerét, fejlesztő képzéseket szervez, monitoroz, ellenőriz, mikrofonengedélyek kiadására tesz javaslatot, naprakész ismereteket oszt meg az anyanyelv szép és igényes használatáról, becsatornázza a szakmába a tudomány legfrissebb eredményeit, és megismerteti a tágabb magyar közönséggel az anyanyelv megőrzésének és gondozásának médiaelveit.”[16]

Ahogy arra Nemesi (2014: 297) felhívja a figyelmet, szó nincs arról, hogy a médianyelv egységes lenne, hiszen a közszolgálati médiumok jellemzően a kereskedelmi médiumoktól eltérő, általánosságban magasabb minőségű nyelvi normákat követnek, az országos médiumok mellett ráadásul a regionális vagy helyi médiumokról sem szabad megfeledkeznünk, a magas internet-hozzáférés és a közösségi média hálózatai is egyre nagyobb hatással vannak a nemzetállamok médianyelvezetének az alakulására – beleértve az angolszász eredetű jövevényszavak beépülését a hétköznapi nyelvhasználatba.

Denis McQuail (2003: 141–142) rámutat, hogy a közszolgálatiság eszméje az állampolgárok kollektív, társadalmi szükségleteit előrébb helyezi az egyéni jogoknál, a fogyasztói szabadságnál vagy a piaci érdekeknél, és kiemelt értéket tulajdonít a nemzeti kultúrának, beleértve a nemzeti nyelv, a nemzeti identitás ápolását és fenntartását. Ez a Magyarországon egyébként történetileg hagyományosnak tekinthető attitűd jelenik meg a 2010-ben elfogadott, médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló CLXXXV. törvényben is, amely mindjárt a második pontjában említi a közszolgálat céljai között a nemzeti, a közösségi és európai kultúra, valamint a magyar nyelv ápolását és gazdagítását, néhány ponttal lejjebb pedig célként határozza meg a határon túli magyarság anyanyelvének a megőrzését.

Az anyanyelvi kultúra ápolásának a sarokpontjait a Közszolgálati kódex[17] (96. §) rögzíti, amely – egyebek mellett – azt is egyértelművé teszi, hogy a közszolgálati médiaszolgáltató „tudatában van annak, hogy a társadalom széles körét érintő szolgáltatásai során meghatározó hatást gyakorol a hazai sajtó és média nyelvezetére, így a köznyelv alakulására, ennélfogva kiemelten fontos feladata a magyar nyelv ápolása”, híradásai pedig „törekszenek a magyar nyelv helyes használatára, igyekeznek kerülni az anyanyelvet rontó és szegényítő kifejezéseket, az indokolatlan rövidítéseket”, illetőleg törekednek „az idegen kifejezések használatának lehetőségek szerinti elkerülésére, azok helyett a köznyelvben megjelenő magyar megfelelőik használatára. Ezért az iránymutatás szerint a közszolgálati csatornák nemcsak a hibák, a magyartalan kifejezések és mondatszerkezetek elkerülésére törekszenek, hanem arra is, hogy választékosan, a magyar nyelv gazdagságát kihasználva, megfelelő hangsúlyozással és hanglejtéssel készüljenek a műsorszámok”.

Az információs forradalom, a digitalizáció és a közösségi hálózatok elterjedése, és ezzel a közszolgálati műsorszolgáltatók háttérbe szorulása azonban jelentősen megnehezíti, hogy a nyelvápoló tartalmak – mint amilyenek például Lőrincze Lajos vagy Montágh Imre műsorai voltak az 1980-as években – az állampolgárok széles köreihez eljussanak. Miközben az állam látható módon fontos szerepet kívánt játszani a nyelvi normák fenntartásában és a közérthetőség megteremtésében, aktív szerepet vállalva a tartalom és a minőség alakításában, az egykor magától értetődő természetességgel rendelkezésre álló tömegtájékoztatási csatornák – vagyis a sokáig monopolhelyzetben lévő Magyar Rádió és Magyar Televízió – a kereskedelmi televíziók, majd az internetes tartalomközlés térfoglalásával sokat veszítettek hatékonyságukból, és közönségük is lecsökkent. Ahogy Aczél Petra megjegyzi: a számítógép közvetítésének hatásait az 1970-es évek vége óta kutatják, vagy pesszimista, vagy optimista feltételezésekre jutva. Míg a 20. század végének vizsgálatai inkább veszteségekről, a mai kutatások, metaelméletek inkább változásról beszélnek, amikor a kommunikatív viselkedés jellemzőit, normáit taglalják (lásd bővebben: Aczél, 2009). A változás azonban azzal járt, hogy a korábban megszokott nyelvi standard a bulvárosodás miatt jelentősen felhígult: a kereskedelmi médiumok megjelenése óta a bulvár formanyelve a médiamegjelenések tartalmi, kontextuális jellemzőiben, komponenseiben dominánssá vált (lásd bővebben: Antal, 2011: 131). Andok Mónika a szeriőz és a bulvár médiatartalmak közötti különbségekkel kapcsolatban hangsúlyozza (2009: 19), hogy bár „a két megjelenési mód nem zárja ki egymást, sőt átjárhatóság is van közöttük”, de az átjárhatóság csak egyirányú. A magasabb műveltségű̋ médiafogyasztók ugyanis nyitottak a populáris médiatartalmak befogadására, az alacsonyabb műveltségűek azonban nem rendelkeznek sem a szükséges fogalmi készlettel, sem pedig a szükséges kódrendszerrel a szeriőz médiatartalom interpretációjához (2009: 19).

Az már a 2000-es évekre nyilvánvalóvá vált a szakemberek számára, hogy a bulvársajtó szerkesztőségeiben a hír és a formai rendszer erőteljes egyszerűsítésének a gyakorlata érvényesül. A bulvár médiatermékekben egyre inkább egyszerűsített közlések jelentek meg, jellemzővé vált például a tőmondatokra szorítkozás. A bulvármédia-felületeken elhelyezett üzenetek érthető okokból arra törekedtek, hogy minél közérthetőbbek legyenek (lásd bővebben: Antal 2011: 137), és ugyanez a törekvés érvényesül a digitális közösségimédia-felületeken is. A mindinkább decentralizálódó tömegkommunikációban azonban – a médiacsatornák megsokszorozódásával – egyre szűkült az állami közszolgálati média hatóköre, a kulturálisan rendkívül heterogén, mára streamingszolgáltatókkal bővült médiakínálat pedig egyre kevésbé tudott közreműködni az anyanyelv ápolásában, az anyanyelvi minőségi standardok megőrzésében.

Nem eshet azonban a közszolgálati médiaszolgáltatás hatókörén kívül a rendkívül heterogén internetalapú társadalom sem; a közszolgálatiság hagyományosan képviselt értékeit a hálózati társadalom (vö. Castells, 2005) megfelelő igényeivel kell harmonizálni. A társadalom továbbra is alapvetően a médiából értesül a történésekről, fontos tehát, hogy az állam működéséhez szükséges társadalmi legitimáció fenntartásában a média közreműködjön. Ennek kiváló példáját mutatják a skandináv államok, és kiváltképp Norvégia. Itt érdemes kitérni a norvég kulturális minisztérium alá tartozó Norvég Nyelvi Tanács (angolul: Language Council of Norway, norvégül: Språkrådet, egyébként az 1974 és 2005 között működő Norwegian Language Council – norvégul: Norsk språkråd – utódszervezete) anyanyelvápolásban játszott szerepére. A szervezet nyíltan vállalt célja a norvég nyelv és a nyelvi sokszínűség fontosságának a megőrzése, amellyel a Norvég Akadémia mellett egyike azon intézményeknek, amelyek oroszlánrészt vállalnak a norvég nyelv szabványosításában. A Norvég Nyelvi Tanács az állami és a gazdasági szereplőkkel is együttműködik a nyelvpolitikai intézkedésekkel kapcsolatban, annak érdekében, hogy a nyelvhasználat minél közérthetőbb legyen az állampolgárok számára. A norvégok helyzetét nehezíti, hogy nemzeti nyelvüknek két hivatalos formája is létezik, a bokmål és a nynorsk, amelyek számos tekintetben erősen különböznek egymástól. A 2005-ben alakult Norvég Nyelvi Tanács fontos feladatának tekinti a bokmål és a nynorsk nyelvváltozatok kormányzati szervek általi használatának és a norvég nyelvtechnológia minőségének a megőrzését, ezért azon dolgozik, hogy a nyelvoktatás az elfogadott nyelvpolitikán alapuljon, továbbá felügyeli a nyelvhasználati törvény betartását. Figyelemmel kíséri a nyelv fejlődését és helyesírását, illetve a közérthetőség fenntartását is, amelyet online szótárakkal, tanfolyamokkal, szemináriumokkal és szakmai kiadványokkal igyekszik támogatni, miközben ez a szervezet hagyja jóvá a norvég szótárakat és az iskolai használatra készült szószedeteket is.[18]

A közérthető nyelvhasználatnak egyébként széles körű szakirodalma van, és nem csak a skandináv államokban. Ennek oka, hogy általánosságban a közigazgatási intézmények, hatóságok, közszolgáltatók nyelvváltozata egy rendkívül sajátos közvetítő feladatot lát el az állam és az állampolgárok között (Bódi, 2023).[19] A hivatali nyelvezetnek ugyanis – miközben meg kell felelnie a jogszabályi előírásoknak – a laikus állampolgár számára is könnyen interpretálhatónak, értelmezhetőnek kell – vagy legalábbis kellene – lennie, vagyis köznyelven kellene közvetítenie a jogszabályban, kormányrendeletekben rögzített elvárásokat, de a koronavírus-világjárványra gondolva épp ilyen lehet az egészségügyi előírások érthető közvetítése is (vö. Bódi 2023). A közérthetőség ugyanis kulcsfeltétele az állampolgár és a közintézmény közötti bizalomnak, a kommunikáció minősége és a nyelvezet érthetősége meghatározó szerepet játszik a szabályokkal és a közintézményekkel kapcsolatos állampolgári attitűdök kialakulásában. A témának világszerte egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, a nyelvi közérthetőség folyamatos fejlesztésére több ország kormánya külön programokat és ösztönzőrendszereket működtet (lásd bővebben: Antal, 2017).

Pusztai Ferenc már 1999-es írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy anyanyelvünket csak úgy tarthatjuk meg a korunk igényeinek megfelelő „munkanyelvi” státusban, ha modernizáljuk, és a kor elvárásaihoz igazítjuk a kifejezéskészletét (1999: 93), máskülönben az idegen nyelveken nem beszélő, kizárólag az anyanyelv kifejezőkészletével rendelkező egyének egy idő után kiszorulhatnak a főként az angol nyelv által hordozott, a technológiai fejlődés folyamataihoz kapcsolódó új jelenségeket, helyzeteket leíró kommunikációból (vö. Michelberger, 1999: 21). Képessé kell tehát tenni anyanyelvünket korunk megváltozott médiakörnyezetében is az élet teljes körének a leírására és az idegen nyelvi kifejezésekkel megjelenő új ismeretek, fogalmak befogadására, valamint anyanyelvi készletekkel létrehozott kifejezésekkel való behelyettesítésére. Ehhez számos körülményt figyelembe kell venni, többek között például azt is, hogy az emberek másként fogyasztják az online tartalmakat, mint a nyomtatott sajtót és a rádiós, televíziós műsorokat.

A médiafogyasztó a számítógép képernyőjén vagy okostelefonján nem ugyanazzal a technikával olvas, mintha egy könyvet vagy egy újságot tartana a kezében. Kutatások igazolják, hogy az átlagos olvasó egy adott weboldalon megjelenő szövegben a szavaknak csupán körülbelül 20 százalékát olvassa el ténylegesen.[20]

Az online felületek olvasási szokásai tehát új modellekként jelentek meg, a korábban a rádió és a televízió által évtizedekig szigorúan elkülönített tartalomközlési műfajok összemosódtak, az előzetesen felállított nyelvi minőségi normarendszer érvénye pedig háttérbe szorult, miközben az online médiatérben a szabályozhatóság rendkívül nehéz feladattá vált. A társadalomnak azonban a 21. század rendkívül gyors technológiai változásai közepette is szüksége van arra, hogy a közszolgálati médiumok egyfajta vonalvezetőként – közérthetően – utat mutassanak a nyelvhasználatot illetően. A közszolgálati műsorszolgáltatóknak ezért nem csupán a nyelvi norma megőrzése és fenntartása a feladatuk, de az állampolgárokkal való közérthető kommunikáció kiépítése is, tekintettel arra, hogy a globalizált társadalomban az idegen nyelvű szavak és kifejezések, valamint az információtechnológiai fejlődés következtében használatos szakkifejezések is megjelennek a mindennapi nyelvhasználatban. A szép választékos, ugyanakkor közérthető kommunikáció azonban a tájékoztatás alappillére, a következőkben ezért röviden érdemes áttekinteni a közérthetőségre való törekvés európai mintáit.

Közérthetőség a közszolgálati nyelvhasználatban

Az állampolgárok számára a hivatali szaknyelv nehezen interpretálható, ez pedig különösen akkor okozhat gondot, amikor az állampolgárnak az állami hivataloktól érkező, jogi szakzsargontól és terpeszkedő nyelvhasználattól hemzsegő közlésekből kellene kikövetkeztetnie a számára lényeges és hasznos információt (Szoták, 2021: 90). Noha országonként vagy régiónként máshogy nevezik, a közérthető kommunikációnak széles körű szakirodalma van. Svédországban például a közszolgálati kommunikáció során használatos nyelvezetre a pontos nyelvhasználat (angolul: clear language, svédül: klarsprak) kifejezést használják, az Egyesült Királyságban a közérthető nyelvhasználat (plain language) kifejezés vált ismertté, míg például Portugáliában és Mexikóban a pontos megfogalmazás (portugálul: escrita clara, spanyolul: escritura clara) terjedt el, Franciaországban pedig a közigazgatási nyelvhasználat egyszerűsítéséről beszélnek (simplification du langage administratif; Strandvik, 2016: 62).

Európán belül Svédországban van a legnagyobb múltja a közérthetőségre való törekvésnek: XII. Károly svéd király már a 17. században felismerte a világos, közérthető jogi nyelv előnyeit, és tanult férfiakat bízott meg egy jogszabály megírásával a tiszta svéd nyelv általános használatára vonatkozóan. Bengt Baedecke és Maria Sundin a kanadai székhelyű, mára több mint harminc országot tömörítő Plain Language Association International (PLAIN) nevű szervezet 2002-ben megrendezett Negyedik Biennáléján tartott előadásukban – amelyet később írásban is elérhetővé tettek[21] – Svédország esetében három dátumot tartottak fontosnak kiemelni a pontos nyelvhasználatra vonatkozóan. 1976-ban a svéd kormány először alkalmazott nyelvi szakértőt; erre a posztra nem volt korábban példa sem Svédországban, sem máshol Európában. A nyelvi szakértőt Per Lundahlnak hívták, a küldetése pedig az volt, hogy megszervezze a nyelv szisztematikus korszerűsítését a kormányzati törvényekben és rendeletekben.

Két évvel később, 1978-ban a Stockholmi Egyetem a világon egyedülálló programot (Language Consultancy Programme) indított azzal a céllal, hogy olyan szakembereket képezzenek, akik speciális svéd nyelvtudással rendelkeznek, és alkalmasak a nyelv korszerűsítésével járó rendkívül felelősségteljes munkára. Ahogy azt Szoták Szilvia (2021: 92) megjegyzi: „A szak hallgatói a következő tantárgyakat tanulják: nyelvtan, szövegelemzés, mondattan, szociolingvisztika, közlésmódszertan, retorika, nyelvtörténet, nyelvtechnológia, ügyvezetői ismeretek, nyelvpolitika és nyelvi tervezés (külső gyakorlat). A végzősök olyan nyelvi ellenőrzésben és nyelvi tanácsadásban, lektorálásban és a pontos nyelvhasználat oktatásában jártas szakemberek, akik a munkaerőpiacon keresettek, megbecsültségnek örvendenek, s részei a hatékonyan működő és praktikusan működtetett svéd közigazgatásnak. Ezen túl a svédek évente kiosztják a Pontos fogalmazás díját, valamint a Pontos nyelvhasználat kristályát, amely az állam és egyben a reform presztízsét is emeli.” A Bengt Baedcke – Maria Sundin-szerzőpáros szerint a harmadik említésre méltó évszám a pontos svéd nyelvhasználat kialakulásában 1993, amikor megalakult a Plain Swedish Group, azzal a céllal, hogy ösztönözze a svéd kormányzati szervezeteket a világos, közérthető nyelvezet használatára a hivatalos dokumentumokban.

Finnországban – Svédországhoz hasonlóan – 1976 óta működik olyan intézet, amely az Oktatási és a Kulturális Minisztérium égisze alatt monitorozza a társadalomban bekövetkező változásokat és azoknak a hivatalos nyelvekre való hatását. A Finn Nyelvek Intézete (Kotimaisten kielten keskus, vagy röviden: Kotus) egy szakértői hatóság, amelynek a feladatai közé tartozik egyebek mellett a finn és a svéd[22] nyelv tervezése is, elsősorban a standard nyelvhasználatra koncentrálva, de az adminisztratív hivatalos nyelvhasználatra is kiterjesztve.[23] Emellett az intézet nyelvi tanácsadással és szótárak készítésével kapcsolatos kutatások lebonyolításáért is felel.

A közérthetőségre való törekvés egyik legismertebb nemzetközi példája az 1950-es évek óta működő, alapvetően az Egyesült Államokban és Angliában ismert Plain Language Movement, azaz Közérthetően Angolul Mozgalom. Az alulról induló kezdeményezés célja, hogy a hivatali ügyintézésben (például törvényhozás, bírósági eljárások) javítsa a kommunikáció hatékonyságát (Szoták, 2021: 92). Angliában ugyan nem szabályozzák törvények a közérthetőségre való törekvést, de a Közérthetően Angolul Mozgalom az 1980-as évek végétől kezdve szervezeti formában is működő aktív társadalmi kezdeményezésként ér el eredményeket (Heltai–Nagy, 1997: 400). A mozgalmat Chrissie Maher és Martin Cutts indították 1979-ben egy jelképes aktussal, amikor Maher a Parlament épülete előtt több száz űrlapot tépett össze.

Az 1938-ban született Maher nem részesült iskolai oktatásban, tizenéves koráig nem is tudott olvasni. Az 1970-es években Liverpoolban Cuttsszal összeállva félig írástudatlan felnőttek számára adott ki újságot, amelyet 1975-ben beválasztottak az Országos Fogyasztóvédelmi Tanácsba. Ebben az időszakban alapította a „Salfordi Űrlappiacot”, amelynek célja az volt, hogy segítsen az átlagembereknek a különféle űrlapok kitöltésében. Az űrlapokkal való foglalkozás természetszerűleg vitte el ahhoz a felismeréshez, hogy a hiba nem az egyszerű emberekben van, hanem az űrlapok érthetetlen szövegezésében – ez vezetett a mozgalom megalakulásához (Heltai–Nagy, 1997: 401). Chrissie Maher munkásságáért hivatalos elismerésben részesült 1985-ben és 1994-ben, amikor a Brit Birodalom Érdemrendjével (OBE) tüntették ki, 1995-ben a Manchesteri Egyetem tiszteletbeli MA-diplomát, majd 1997-ben a Nyílt Egyetem (Open University) tiszteletbeli doktori címet adományozott számára „a társadalom oktatási és kulturális életének jobbá tétele érdekében végzett munkája iránti nagyrabecsülés” kifejezéseként (Plain English Campaign Homepage; Heltai–Nagy, 1997: 401). A mozgalom a mai napig kiterjedt szervezeti hálózattal tevékenykedik több országban; az Egyesült Államokban és Afrikában is vannak irodái.

Franciaországban az 1970-es végén kezdtek beszélni a közigazgatási nyelvhasználat egyszerűsítéséről, nagyjából egy időben a közigazgatási reformmozgalom kibontakozásával. A mögöttes koncepció – más országokhoz hasonlóan – az adminisztratív ügyek túlságosan bonyolult nyelvezetének a közérthetővé tétele volt, amely egyfelől az állampolgárok mindennapi életének a könnyítését célozta, másfelől a vállalkozások versenyképességét gyöngítő adminisztratív terheket kívánta csökkenteni. Az 1978. július 17-i 78–753. számú törvényben már adatkezelésről és szabadságjogokról, valamint a közigazgatási dokumentumokhoz való hozzáférés könnyítéséről foglaltak állást. Franciaországban a közigazgatási nyelvezet egyszerűsítését a mai napig mind a baloldali, mind a jobboldali pártok támogatják – gyakran visszatérő kampánytéma ez a választások előtti időszakokban.[24]

A pontos fogalmazásnak (clear writing) európai uniós szinten is megvan a maga hagyománya: az Európai Bizottság még 2010-ben indította el a Küzdj a köd ellen című kampányt, amelynek célja, hogy egyszerűbb, lehetőleg szakzsargontól mentes szövegek jelenjenek meg az Európai Unió tevékenységével és célkitűzéseivel kapcsolatban.[25] Tamás Dóra Mária (2023) az Európai Bizottság által szervezett Clear Writing for Europe 2023 konferenciáról szóló írásos beszámolójában[26] Svédország akkori kommunikációs stratégáját, Pälvi Korhonen-Carlberget idézi, aki szerint „a digitalizáció megfelelő használata megteremtheti a jól működő demokrácia alapját, de fontos, hogy ez inkluzív módon valósuljon meg”. Az információk megtalálása, megértése és hasznosítása azonban sokszor még mindig problémákba ütközik az állampolgárok részéről, ennek megoldásán pedig az állami és az uniós szervezeteknek is dolgozniuk kell. Ezért fogadtak el például Svédországban 2009-ben egy nyelvtörvényt, amely – egyebek mellett – kimondja, hogy a közigazgatásban minden tisztviselőnek közérthetően kell kifejeznie magát az állampolgárok felé, és az egyes szervezetek közötti kommunikáció során is ügyelni kell a közérthetőségre.

Magyarországon a Kormányzat 2014-ben hozta létre a Magyar Nyelvstratégiai Intézetet (MANYSI), amely 2019 óta a Magyarságkutató Intézetbe integrálódva működik. (Az alapokhoz lásd: Balázs 1996b, 1999). A magyar közszolgálat és közigazgatás első számú felsőoktatási intézménye, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) is csatlakozott a program megvalósításához. Az NKE és a közszolgálati média együttműködésében állami felső vezetők számára „Intenzív médiatréningek”, míg az államéletben, a közigazgatásban és a közszolgálatban dolgozó kommunikációs szakemberek számára egyéves szakirányú továbbképzési szak indult (Antal, 2017).

Szakirodalom

Aczél Petra 2009. Korlátok és gátlások: Olvadó határok az újmédia-kommunikációban. Tanulmányok a kommunikációtudomány köréből: A médianyelv bulvárosodása. Líceum Kiadó, Eger, 63–69.

Andok Mónika 2009. A bulvár, mint kód. In: H. Varga Gyula (szerk.): Tanulmányok a kommunikációtudomány köréből: A médianyelv bulvárosodása. Líceum Kiadó, Eger.

Antal Zsolt 2011. Közszolgálati Média Európában. Gerhardus Kiadó: Szeged, 137.

Antal Zsolt 2017. Közszolgálati kommunikáció, közbizalom és médiaszabályozás, In Medias Res, 2: 319–338. Online elérés: https://szakcikkadatbazis.hu/doc/4459648 (utolsó letöltés: 2024. május 31.).

Antal Zsolt 2022. A magyar kultúra nemzeti karaktere. Kihívások az újmédiatérben. Uránia, 2/1: 64, https://urania.szfe.hu/wp-content/uploads/2023/03/Urania_2022-01_HUN_p001-144_LR.pdf (utolsó letöltés: 2024. május 22.)

Arató Balázs–Balázs Géza 2022. The linguistic norm and norm of legal language. Magyar Nyelvőr 146: 91–103. DOI: 10.38143/Nyr.2022.5.91. https://nyelvor.mnyknt.hu/wp-content/uploads/146507.pdf

Bajomi-Lázár Péter 2009. Hírközlés tegnap és ma. Médiakutató, 10 (3): 141–147.

Bajomi-Lázár Péter – Stetka, Vaclav– Sükösd Miklós 2010. Közszolgálati televíziózás az Európai Unióban. Médiakutató, 11/4: 7–25.

Balázs Géza 1996a. Médiakommunikáció: A nyelvi közszolgálatiság. Magyar Rádió, Oktatási Osztály, Budapest.

Balázs Géza 1996b. Egy lehetséges magyar nyelvstratégia körvonalai. Magyar Nyelvőr, 1996. 2: 250–63.

Balázs Géza 1997. A média nyelvhasználatának kritikai megközelítése. Magyar Nyelvőr, 2: 274-282.

Balázs Géza 1999. A magyar nyelvművelés állapota. Tudománypolitikai áttekintés, javaslatok. (Tanulmány az MTA Magyar Nyelvi Bizottság felkérésére.) Magyar Nyelvőr, 1999. 1: 9–27.

Balázs Géza 1998. Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón. A–Z Kiadó, Budapest.

Balázs Géza 2000a. Médianyelv: Az igényes sajtó/média nyelve, Magyar Rádió Részvénytársaság Oktatási Osztálya, Budapest.

Balázs Géza 2000b: A média nyelvi normája. Magyar Nyelvőr, 124/1: 5–24.

Balázs Géza 2000c. Médianorma: A nyilvános megszólalás esztétikája. Budapest, Magyar Rádió.

Balázs Géza 2003. Új média retorikája. Vigília, 2003/1.

Balázs Géza 2007. A Magyar Rádió Nyelvi Bizottsága (1976–2006). In: Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei (Új sorozat 34. köt.). Tanulmányok a gazdaság- és társadalomtudomány köréből. Líceum Kiadó, Eger, 133–137.

Balázs Géza 2009. Örömelven működő bulvárnyelv. In: H. Varga Gyula (szerk.): Tanulmányok a kommunikációtudomány köréből: A médianyelv bulvárosodása. Líceum Kiadó, Eger.

Balázs Géza 2014. Rádió és nyelv: A kilencedik művészeti ág élete és… Due, Budapest.

Bencédy József 1993. A Magyar Rádió műsorainak nyelvhasználata. Magyar Nyelvőr, 117/4: 436–438.

Bencédy József 1995. Sajtónyelv. Magyar Újságírók Országos Szövetsége – Bálint György Újságíró-iskola, Budapest.

Bencédy József 2006. A közszolgálati rádió és a magyar nyelv. In: Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei (Új sorozat 33. köt.) = Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Sectio Linguistica Hungarica (Nova series, Tom. 33.), Líceum Kiadó, Eger, 40–45.

Bessenyei György 1779/1987. A Holmi. In: Bessenyei György válogatott művei. Budapest: Szépirodalmi Kiadó.

Bessenyei György 1977. Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. In: Vajthó László (szerk.): Magyar irodalmi ritkaságok. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Online elérés: https://real-eod.mtak.hu/7976/2/MTA_Konyvek_867492_1.pdf (utolsó letöltés: 2024. május 2.).

Boros Ulrika 2019. A Magyar Rádió hőskorának története – Arányi Mária és az Asszonyok tanácsadója. Médiakutató, 20/4: 37–49.

Castells, Manuel (2005) A hálózati társadalom kialakulása: Az információ kora, I. kötet. Budapest: Gondolat Kiadó.

Forgács Róbert 1993. A magyar nyelv ügye a nyelvújítás korától az 1844-es nyelvtörvényig. Magyar Nyelvőr, 117/1: 4–14. Online elérés: https://real-j.mtak.hu/6059/1/MagyarNyelvor_1993.pdf (utolsó letöltés: 2024. május 2.).

Gergely András 1975. A Magyar Rádió megalakulása és első évei. In: Frank Tibor (szerk.): Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 1925–1945. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 11–49.

Grétsy László (szerk.) 1985. Nyelvészet és Tömegkommunikáció I–II. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest.

Grétsy László – Szathmári István (szerk.) 1967. Helyes kiejtés, szép magyar beszéd. Az egri kiejtési konferencia anyaga. Tankönyvkiadó, Budapest.

Habermas, Jürgen [1962] 1993. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest: Századvég – Gondolat Kiadó.

Hanthy Kinga 2002. Huszonöt éves a Magyar Rádió Mikrofon- és Nyelvi Bizottsága. Magyar Rádió Részvénytársaság, Budapest.

Heltai Pál – Nagy Róbert 1997. Nyelvművelés Angliában és Amerikában: A Plain English Campaign. Magyar Nyelvőr, 121/4: 396–409.

Horváth Mihály 1868. Huszonöt év Magyarország történelméből. Pest, kiadta: Ráth Mór. Online elérés: https://library.hungaricana.hu/hu/view/DTT_KONY_0007_OGYK000368079-1/?pg=4&layout=s (utolsó letöltés: 2024. április 13.).

2015. Varga Gyula 2015. Lőrincze Lajos és a rádiós nyelvművelés. Magyar Nyelvőr, 139/4: 391–399. Online elérés: http://nyelvor.c3.hu/period/1394/139403.pdf (utolsó letöltés: 2024. május 2.).

McQuail, Denis 2000/2003. A tömegkommunikáció elmélete. Budapest, Osiris Kiadó, 141–142. Michelberger Pál 1999. Nemzeti nyelv a tudományban: múlt – jelen – jövő? In: Glatz Ferenc (szerk.): A magyar nyelv az informatika korában. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Nagy Mariann – Katus László 2010. A magyar korona országainak nemzetiségei a 18–19. században. Árkádia, Pécs, 1–10. Online elérés: http://www.arkadia.pte.hu/tortenelem/cikkek/magyar_korona_orsz_nemzetisegei_1819sz. (utolsó letöltés: 2024. március 24.).

Nagy Noémi 2015. Nyelvi jog és nyelvpolitika Magyarországon az első világháború végétől napjainkig. Közelítések, 2/3–4: 112–124.

Nemesi Attila László 2014. Nyelvi norma a közszolgálati médiában. In: Lányi András – László Miklós (szerk.): Se vele, se nélküle? Tanulmányok a médiáról. Budapest, CompLex Kiadó, 297–320.

Pusztai Ferenc 1999. Magyarul és magyarán. In: Glatz Ferenc (szerk.): A magyar nyelv az informatika korában. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Romsics Ignác 2010. Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest.

Strandvik, Ingemar 2016. A közérthető nyelvhasználat Svédországban. In: Katona József Álmos – Maleczki József (szerk.): Jogalkotás érthetően: A pontos fogalmazás művészete. Magyar Nyelvstratégiai Intézet, Budapest. 60–73.

Széchenyi István 1985. Hunnia. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó.

Szoták Szilvia 2021. Társadalmi különbségek, közérthetőségi dilemmák – a közérthetőségről szociolingvisztikai megközelítésben. Jog – Állam – Politika, 13/1: 89–103.

Varagya Szilvia 2005. A Magyar Hírmondó – Az első magyar nyelvű időszaki lap. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7/2: 131–143. Online elérés: https://real-j.mtak.hu/6059/1/MagyarNyelvor_1993.pdf (utolsó letöltés: 2024. március 24.).

Jegyzetek:

[1] Forrás: https://www.ldm.hu/hu/blog/illo-kezet-fognotok-kozkincsunk-a-nemzeti-nyelv-ugyeben-s-turnotok-egymast-ha-mindenben-nem-is-eggyezhettek-is (utolsó letöltés: 2024. április 28.).

[2] A magyar nyelv 1836 óta (az 1836. évi III. törvénycikk alapján) hivatalos nyelv Magyarországon, 1844 óta pedig (az 1844. évi II. törvénycikk alapján) az ország kizárólagos hivatalos nyelve.

[3] Forrás: https://m.mult-kor.hu/joszagomnak-egy-evi-jovedelmet-felaldozom-rea-igy-alakult-meg-a-mta-20151103 (utolsó letöltés: 2024. február 12.).

[4] Magyar Hírmondó, 1782, 275.

[5] Forrás: https://mek.oszk.hu/06400/06492/html/#25 (utolsó letöltés: 2024. április 12.).

[6] Forrás: Magyar Hírmondó: Válogatás, sajtó alá rendezte: Kókay György, 41., https://adt.arcanum.com/hu/view/MagyarHirmondo_01_1792_1/?pg=0&layout=s (utolsó letöltés: 2024. április 12.).

[7] Forrás: https://www.mek.oszk.hu/01000/01013/01013.htm#4 (utolsó letöltés: 2024. május 12.).

[8] A nyelvművelésnek is kedvezett a Magyar Rádió hallgatottságának a folyamatos emelkedése: 1950: 620 ezer; 1960: 2 millió 224 ezer; 1970: 2 millió 530 ezer. Forrás: Tüske Ferenc: Hullámtér, avagy a magyar kereskedelmi rádiózás kialakulásának története, Puskás Hírmondó, Szeged, 2000, http://www.visszaaradiohoz.hu/cikk.phtml?cim=hullamter.html (utolsó letöltés: 2024. március 22.).

[9] Forrás: http://communicatio.hu/mktt/dokumentumok/konferenciak/2009/tk40/nyitoeloadas.htm (utolsó letöltés: 2024. március 22.).

[10] A Magyar Rádió Nyelvi Bizottsága 1976-ban alakult meg. Ez a testület elméleti, elvi és gyakorlati elemző munkát végzett a rádió által megszólaltatott nyelvezettel kapcsolatban. (A megszólaláshoz szükséges mikrofonengedélyeket a Mikrofonbizottság adta ki.) A bizottság a munkáját korábban elnöki utasítások, valamint a közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzat alapján végezte. Háromévenként beszámolt a rádió nyelvi állapotáról.

[11] Forrás: https://urania.szfe.hu/2024/03/tudatossag-onfegyelem-egyeni-szinek (utolsó letöltés: 2024. április 11.).

[12] A közszolgálati médiaszolgáltatók kiemelt feladata, hogy kulturális értékeket teremtsenek, egyúttal őrködjenek a meglévő értékek felett, különös hangsúlyt fektetve az anyanyelvi, illetve viselkedéskultúra ápolására – ennek érdekében hozta létre az MTVA a Mikrofonbizottság utódjaként a Montágh Testületet, „amelynek célja, hogy a közmédia csatornáin kizárólag olyan műsorvezetők, riporterek, hírolvasók, narrátorok és tudósítók szerepeljenek, akik alkalmasságukkal és felkészültségükkel megfelelnek a közszolgálati televíziózás és rádiózás magas minőségi követelményeinek”. A Testület elnöke Aczél Petra egyetemi tanár, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem professzora. Forrás: https://media-akademia.hu/montagh-testulet (utolsó letöltés: 2023: december 11.).

[13] Forrás: https://media-akademia.hu/montagh-testulet/a-testulet-mukodese (utolsó letöltés: 2024. április 29.).

[14] Forrás: https://epa.oszk.hu/04900/04933/00222/pdf/EPA04933_edes_anyanyelvunk_2023_4.pdf (utolsó letöltés: 2024. április 29.).

[15] Forrás: https://index.hu/kultur/2023/09/27/papp-daniel-mtva-anyanyelv-kozmedia-magyar-kultura (utolsó letöltés: 2023. december 11.).

[16] Uo.

[17] Forrás: https://nmhh.hu/dokumentum/168366/kozszolgalati_kodex_final.pdf (utolsó letöltés: 2023. december 11.).

[18] Forrás: https://www.sprakradet.no/Vi-og-vart/Om-oss/English-and-other-languages/English (utolsó letöltés: 2024. április 6.).

[19] Forrás: https://mki.gov.hu/en/hirek-en/minden-hir-en/lehet-e-kozertheto-a-hivatali-nyelv (utolsó letöltés: 2024. április 6.).

[20] Forrás: https://www.seattleu.edu/web/content/writing (utolsó letöltés: 2024. február 19).

[21] Forrás: http://en.copian.ca/library/research/plain2/sweden/report/sweden.pdf?fbclid=IwZXh0bgNhZW0CMTAAAR26nkqdpFfoFX29jbJuh_NHoNsjFOKo9mMBVZYKkQuGFMKJf-7w9IJXwcg_aem_AUOItlyw6OaOgk0lQAwVVwotMmFl7_jNj7-NcdkM_r8mgsxZ6zwZ8AL9JyaqHIIPWybhz4QupQcnNT1GFTcYor2I (utolsó letöltés: 2024. május 20.).

[22] Finnországban a finn mellett a svéd is hivatalos nyelv – utóbbit körülbelül a lakosság 6 százaléka beszéli.

[23] Forrás: https://valtiolle.fi/en/employers/institute-for-the-languages-of-finland (utolsó letöltés: 2024. május 1.).

[24] Forrás: https://www.cairn.info/revue-gestion-et-finances-publiques-2019-5-page-90.htm#pa10 (utolsó letöltés: 2024. május 19.).

[25] Forrás: https://commission.europa.eu/about-european-commission/departments-and-executive-agencies/translation/clear-writing-europe_en (utolsó letöltés: 2024. május 19.).

[26] Forrás: https://szakcikkadatbazis.hu/doc/3481721 (utolsó letöltés: 2024. május 19.).