„És szerezzünk magunknak nevet,
Hogy el ne széledjünk az egész föld színén.”

 Mózes első könyve, 11:4.

„Az élet sehol se hibátlan,
Jól tudják nyugaton, és érzik keleten.
Otthon ott vagy a világban,
Ahova visszahúz a szerelem.”

Kovács Ákos

A Bábel 2006-ban bemutatott amerikai–mexikói–francia film, amelyet Alejandro González Iñárritu rendezett, Guillermo Arriaga forgatókönyve alapján, s amelyet Golden Globe-díjjal, több Oscar-jelöléssel, valamint számos egyéb rangos díjjal is elismertek. A számos szereplő között feltűnik benne Brad Pitt, Cate Blanchett, Jakuso Kódzsi és Gael García Bernal is. A hat nyelven megszólaló, három kontinensen játszódó, több történetszálon futó dráma Iñárritu „haláltrilógiájának” befejezése, amelynek első két darabja a Korcs szerelmek és a 21 gramm. A film első vetítése a 2006-os cannes-i fesztiválon volt, később a közönség is láthatta a Toronto-i Nemzetközi Filmfesztiválon és a Zágrábi Filmfesztiválon. 2007. január 15-én a film elnyerte a legjobb drámai filmnek járó Arany Glóbusz-díjat. (W1)

A Bábel zseniális szekvenciái azt a zavart mutatják be, hogy az emberek gyakran képtelenek megtalálni egymással a közös hangot. A bibliai Bábellel szemben azonban ezt a „zűrzavart” nem kizárólag a nyelvi különbségek jelentik. Az emberek sokszor képtelenek a hozzájuk legközelebb álló emberek felé is közvetíteni gondolataikat, érzéseiket, életszemléletüket, és ezek a különbözőségek elmérgesítik a viszonyokat (Balázs 1987, 1993, 1997, 2020). Az elidegenedés, korunk egyik legsúlyosabb tünete, rendkívül drámaian jelenik meg a 2000-es évek egyik kiemelkedő filmjében.

A köznyelvben is gyakran emlegetett pillangóhatás szerint egy kaotikus állapotjelzővel bíró dinamikus rendszerben a véletlenszerű pozitív visszacsatolásoknak köszönhetően a kezdeti feltételek egészen apró változásai is jelentős következményekkel bírhatnak a rendszer hosszútávú működésére nézve. Vagyis a közismert és – tévesen – Edward Lorenz amerikai meteorológus egy 1963-as tanulmányának (ld. Lorenz 1963) tulajdonított megfogalmazás szerint: „egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán, tornádót idézhet elő a másikon”. Egy fegyver dörren el a marokkói sivatagban, melyet követően kezdetét veszik egy amerikai turistapár megpróbáltatásai. Sorsuk ettől kezdve összefonódik a világ más tájain élő emberekével. Köztük van két marokkói gyerek (az egyik kezében dörren el a fegyver), egy dada, aki a mexikói határon próbál átvinni amerikai gyerekeket és egy Tokióban élő siketnéma fiatal lány. A nyelvi és kulturális különbségek valamennyi esetben hátráltató tényezőként jelennek meg. Pár nap leforgása alatt mindannyian átélik, hogy milyen teljesen elveszettnek lenni, ugyanakkor megtapasztalják a szeretet és a kötődés mély érzését is. Mai világunk egyik nagy problémájával kell szembenézniük: a kommunikáció hiányával. „Nem fogok vitázni” jelenti ki Richard a feleségének, aki viszont igenis beszélni szeretne a köztük lévő konfliktusról, ugyanis így válaszol: „Majd szólj, ha hajlandó leszel vitázni. Hacsak megint el nem szöksz.”

A filmben az utazás menekülésként jelenik meg: „Miért jöttünk ide?” – kérdezi a nő. Richard így válaszol: „Azért, hogy magunk legyünk.” Itt említeném meg a „Ne utazz!” elméletet, illetve ennek kapcsán egy történetet szeretnék elmesélni a Parasztbibliából (Lammel Annamária és Nagy Ilona folklorista összeállítása). A történet röviden: Az Isten megteremti az embert, Ádámot és a feleségét, Evacskát, akit Ádám egy idő után már nem tud elviselni, ezért arra kéri az Istent, hogy: „Vedd el uram, mert már elég!” Az Isten azt mondja, hogy tűrniük kell egymásnak, viszont ez nem sokáig sikerül nekik. Az Isten látja, hogy most már valami feladatot kéne bízni Ádámra, ezért ad neki egy kisszéket és egy kapát, és arra utasítja, hogy üljön le a kisszékre, szemlélődjön, s ameddig a kapa elér, kapálgasson. Az elég. Ádám leül, szemlélődik, kapál, ameddig elér. Másnap észreveszi, hogy ha feláll a székre, messzebb elér a kezével. Úgy kapálgat. Aztán leszáll a székről, s az eleget felcseréli az elégtelenségre, a megelégedettséget pedig a folyamatos még több, még több és még többre. És feledi az Istent. Ez történt a mi világunkkal is. Az ember egyre többet, többet és többet akart belőle. – Világunk a gőzgépek feltalálásával kezdett el felgyorsulni, s ez minden bizonnyal a globalizáció folyamatának is jelentős lökést adhatott. A vonattal gyorsabban lehetett utazni, és nagyobb távolságokat lehetett megtenni. Ez által a különböző hírek is gyorsabban jutottak el egyik helyről a másikra. Ezt követte a rádió, a televízió, majd az internet feltalálása. Ma már az egész világ elfér a kezünkben. Okostelefonjaink segítségével „végigsétálhatunk” bármelyik nagyváros utcáján, de akár a sivatagokban is. Feltevődik a kérdés, hogy: tulajdonképpen a világ kitágulását vagy épp beszűkülését éljük-e meg?

Megfigyelhetjük, hogy míg az amerikai, a mexikói és a marokkói kultúrák fizikailag kerülnek kontaktusba, addig a japán csak a médián keresztül kerül érintkezésbe az eseményekkel, ugyanis a tévéből értesül az amerikai házaspár marokkói szerencsétlenségéről.

A filmben hangsúlyos szerepet kap a kultúrák egymásnak ütközése (Balázs 2020: 251—262). Ez három szinten történik meg: az első a politikai szint. Ez abban nyilvánul meg, hogy az amerikai sebesült nőhöz politikai okok miatt csak nagyon nehezen érkezik meg a mentőhelikopter. Ezt követi egy nyelvi szint, mely a nyelvi agresszióban nyilvánul meg: „Mi ez a maguk elbaszott országa?!” A harmadik a hagyományok szintje. Ezt Richard és a marokkói turistavezető párbeszédén keresztül figyelhetjük meg: „Vannak gyerekei? / Csak kettő. / Több kellene. / Na és maga? Hány felesége van? / Nekem csak egyre telik”. Mindemellett megjelenik a más kultúrától, illetve azok higiéniás viszonyaitól való idegenkedés is: „De nem tudjuk, hogy itt milyen a víz”.

A hat lépés távolság elmélete szerint a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, melyben a két végpont között maximálisan öt elem van. Az ötlet Karinthy Frigyes 1929-es Láncszemek című novellájában bukkan föl először. Az író úgy gondolta, hogy a láncban a növekedésével párhuzamosan az ismerősök száma exponenciálisan növekszik, így elegendő néhány kapcsolat, hogy az ismerősök köre kiadja az egész emberiséget. (Balaskó—Balázs—Kovács 2010, Balázs 2014, 2016, Balázs—Kovács—Szőke 2013, 2016, W2)

A film végén ‒ úgy tűnik ‒ minden elsimul, hiszen a történetek így vagy úgy véget érnek, a szálak egymásba kapaszkodnak. Vagy ha véget nem is érnek, valamiféle folytathatatlanságba torkollanak, valamiféle nehéz és sűrű kilátástalanság állapotába érkeznek meg.

Szakirodalom:

Balázs Géza 1987. A kapcsolatfelvétel nyelvi formái. Magyar Nyelvőr, 111: 402-412.

Balázs Géza 1993. Kapcsolatra utaló (fatikus) nyelvi elemek a magyar nyelvben. Akadémiai Kiadó: Budapest. (Nyelvtudományi Értekezések 137.)

Balázs Géza 1997. The Story of Hungarian. A Guide to the Language. Corvina, Budapest.

Balázs Géza 2020. A kapcsolatfelvétel nyelvi formái. 105—120. In: Balázs Géza: Nyelvszokások. Inter—IKU, Budapest.

Balaskó Mária–Balázs Géza–Kovács László szerk. 2010. Hálózatkutatás. Hálózatok a társadalomban és a nyelvben. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Balázs Géza 2014. Hálózatkutatás, közösség, nyelv. Századvég (72) /2. 23-44.

Balázs Géza 2016. Hálózatkutatás és nyelvtudomány. Magyar Nyelvőr, 20–32. Elérés: http://nyelvor.c3.hu/period/1411/141104.pdf

Balázs Géza–Kovács László–Szőke Viktória szerk. 2013. Hálózatkutatás. Diszciplínák és metszéspontok. Inter – MSZT – BOM – SZTE JGYPK, Budapest–Szeged.

Balázs Géza–Kovács László–Szőke Viktória szerk. 2016. Hálózatkutatás. Hálózatok és (inter)diszciplínák. Inter–Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 2016.

Lorenz, Edward 1963. Deterministic Nonperiodic Flow, Journal of Atmospheric Science 20/2, 130-141. https://doi.org/10.1175/1520-0469(1963)020<0130:DNF>2.0.CO;2 2024. 07. 08.

W1. https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1bel_(film)

W2. https://hu.wikipedia.org/wiki/Hat_l%C3%A9p%C3%A9s_t%C3%A1vols%C3%A1g