A kommunikáció esetében a köszönési formák valószínűleg az ősközösség időszakában megjelentek az akkor élő ember világában. Ennek persze az volt a funkciója, hogy jelezzék, nincs ellenséges szándék. Az idők folyamán aztán kultúránként és generációként is eltérő üdvözlőformák alakultak ki. Ezek közül a mai Bábel konferencián főleg a nemverbális köszönésekről beszélek majd, amelyek elképzelhető, hogy bizonyos mértékig meg is előzik a verbális üdvözlő formulákat, és világszerte valóságos rendszer alakult ki belőlük (A témához lásd: Balázs 1997; Balázs—Takács 2017.)

Gesztusnyelvi köszönések

A nemverbális köszönések tehát legalábbis egyidősek, vagy akár régebbi eredetűek a verbális üdvözlőformuláknál. Az ősközösség idején a köszönés funkciója az egy csoporthoz tartozás kifejezése lehetett, amely az életben maradást is jelenthette. Már messziről jelezni kellett, hogy nem veszélyes az ember a másikra, nincsenek ellenséges szándékai.  Eleinte intéssel, a fegyvertelen kéz felmutatásával jelezhették ezt, később hanghatásokkal.

Fegyvertelen kéz felmutatása, intés

Tulajdonképpen innen eredeztethetjük magukat a köszönéseket. A nemverbális kommunikációval már az ókorban is foglalkoztak. Quintilianus (i. sz. 35 – i. sz. 96) szerint a gesztikuláció formáinak sokasága majdnem azonos a szavak gazdagságával. A 19-20. században aztán többek között Wilhelm Wundt, Edward Sapir, Sigmund Freud, David Efron, Erwing Gofmann, Paul Ekman, Wallace Friesen, Ray Birdwhistell foglalkoztak a nemverbális kommunikáció kutatásával. Ekkor már tudományosan osztályozták a nemverbális kommunikáció formáit. Többféle csoportosítási variáció született, és több elképzelés létezik azzal kapcsolatban, vajon ez a fajta kommunikáció önálló síkon zajlik, vagy a verbális kód kiegészítője. Bańczerowski Janusz szerint a gesztusokat nem izoláltan, hanem a verbális közléssel együtt érdemes és kell vizsgálni (Bańczerowski 2003: 5). Noha korábban az a nézet honosodott meg, hogy a nemverbális kommunikáció a nyelvtől eltérő síkon képzelhető el, Bańczerowski úgy látja, hatékony kommunikációt csak a verbális és a nemverbális kód egymással együttműködve, egymással kiegészítve képes biztosítani. Ennek azonban némileg ellentmond, ha például a siketnémák jelbeszédére gondolunk. Kétségtelen, hogy a siketek jelbeszéde nyelvhasználat, beszéd, csak nem hangzó, teljes mértékben hatékony kommunikációnak nevezhetjük a klasszikus, hangzó csatornán keresztül működő verbális kód jelenléte nélkül. Ugyanakkor megfelelő, a kitűzött célt elérő kommunikációs folyamat létezhet olyan speciális esetekben is, amikor hiányzik a nemverbális kód. A verbális és nemverbális kifejezés együttműködése talán ahhoz hasonlatos, amikor a téren fociznak a gyerekek, és az egyik csapatba beáll még két játékos. Valószínű, hogy hatékonyabb lesz így a csapat, de lehet, hogy nem, és speciális esetben az új szereplők akár ronthatnak is a helyzeten (ilyen az, amikor egy rosszul sikerült gesztussal elrontjuk a randevúnkat, hiába mondtunk szép szavakat). Az viszont kétségtelen, hogy az esetek jelentős részében a gesztusok nem izoláltan, hanem a verbális közléssel együtt jelentkeznek.

A generatív grammatika nem foglalkozott a gesztusokkal, a kognitív nyelvészet képviselői ugyanakkor a gesztusokat a szavakhoz, a frázisokhoz, a mondatokhoz hasonlóan a nyelv integráns részeinek tekintik. McNeill úgy látja, a gesztusok és a nyelv egy rendszert alkotnak, együtt ábrázolják az ember gondolati folyamatait (McNeill 1992: 92). McNeill ötféle gesztust különböztet meg, David Efron azonban ennél jóval egyszerűbb és szélesebb körben elfogadott felosztást dolgozott ki. Szerinte léteznek olyan gesztusok, amelyek önálló jelentéssel bírnak a verbális tartalomtól függetlenül, és olyanok, amelyek jelentése csak a verbális kommunikációval együtt mutatkozik meg. Véleményem szerint valóban léteznek olyan gesztusok, amelyek több jelentéssel is bírnak, és a megfelelő jelentést a verbális információ alapján lehet kiválasztani. Ilyen például a kézfogás.  

A kézfogás jelentheti azt is, hogy gratulálunk valakinek, és azt is, hogy köszönünk, vagy azt, hogy megegyeztünk. A világ különböző gesztusokkal történő köszönéséről szerteágazó képet ad Roger E. Axtell (Axtell 1997). Természetesen fontos tudni, hogy a nemverbális köszönések a nyelvhez hasonlóan változnak az idő, a hely hatására, és függenek a kulturális tényezőktől is. Nem véletlen, hogy Bronislaw Malinowski, a fatikus[1] szakszó megalkotója is etnológus volt, és a természeti népek kapcsolatteremtési szokásait figyelte meg.

A kézrázás pontos eredete tisztázatlan. A Római Birodalom polgárai a kezük és alkarjuk összeérintésével üdvözölték egymást, de egyes antropológusok szerint a mai formájában ismert kézrázásunk csak néhány száz éves lehet (Axtell 1997: 32).

Abban viszont mindenki egyetért, hogy a kézfogásra előrenyújtott kéz és a felfelé vagy lefelé fordított, majd egymáshoz tapasztott tenyér, illetve az egymást érintő ujjak egyaránt azt jelzik: a köszönőnél nincs fegyver.

Magyarországon a paraszti társadalomban korábban csak a férfiak fogtak kezet (Balázs 1987, 1993, 2000, 2004). Kelet-Magyarországon a nők nem foghattak üdvözléskor a férfiakkal kezet, ha ezt mégis megtették, azzal beismerték, hogy viszonyuk van. Azóta mindez eltűnt a gesztusnyelvből. A világ különböző pontjain a kézfogásnak nagyon sok variációja létezik, a vonatkozó illemszabályok kontextusától függően. Van, ahol az idősebb nyújtja először a kezét a fiatalabbnak, másutt a hierarchiában magasabban álló személynek kell először kezdeményeznie (ha ezt nem teszi meg, akkor kézfogás nélkül történik az üdvözlés). Magyarországon ez a fajta hierarchikus differencia kevésbé jelenik meg, inkább az illemkódexek szabályozzák ezt a kérdést, általában úgy, hogy a hölgynek kell először kezet nyújtania a férfi-nő kapcsolatban. Ugyanakkor ez az „előírás” is egyre inkább eltűnik.

A különböző országokban változó a kézfogás szorítási erőssége is, Magyarországon ez inkább egyénfüggő. Észak-Amerikában ugyanakkor „petyhüdt hal” kézfogásnak nevezik a lagymatag kézrázást (Pease 1989: 42). Japánban ellenben a túlzott kézszorítás agressziót sugall. Észak-Európában a rövid, határozott kézszorítás a divat. A Távol-Keleten a nők ritkán köszönnek ezzel a gesztussal, de ha valaki feléjük nyújtja a kezét, elfogadják. Az iszlám országokban idegen férfi nem érinthet meg idegen nőt, így közöttük nincs kézfogás. Egyes arab országokban, de Észak-Amerikában is előfordul, hogy köszönéskor a felek bal kezüket az összezárt tenyerekhez teszik. Ez a kettős kézfogás bensőségesebb és barátságosabb. Gyakori gesztusnyelvi köszönés ez Oroszország területén is.

A bal kéz rátétele az összezárt tenyerekre megerősítést jelent.

Dél-Amerikában fordul elő leggyakrabban, de Magyarországon is megfigyelhető az ujjpercek összeérintése. Általában ellenkező neműek köszönnek így egymásnak.

Ujjpercek összeérintése

Az ellenkező neműek közül a közeli barátok, egyébként pedig elsősorban a nők használják egymás között Közép- és Nyugat-Európában, valamint az Egyesült Államokban azt a gesztusnyelvi köszönést, amikor a kéz szinte teljesen függőleges, az ujjak pedig összeérnek. Gyakori az is, amikor két kézzel köszönnek így, a jobb kéz ujjai a partner bal kezének ujjaival, a bal kéz ujjai pedig a partner jobb kezének ujjaival érintkeznek. Magyarországon ez különösen a szórakozóhelyek, bevásárlóközpontok környékén figyelhető meg.

A középső ujjak összeérintése Közép-Afrikában előforduló üdvözlés, Európában ritka (ennél a köszönésnél csak a két középső ujj találkozik).

Középső ujjak összeérintése

A kézcsók elég ritka Magyarországon, ahhoz képest, hogy verbálisan milyen gyakran jelentkezik (Deme-Grétsy-Wacha 1987: 93–149). A rendszerváltást követően újjászülető nagyobb bálokon rendszeres ez a fajta gesztus. A katolikus hierarchiában az érseket, püspököket köszöntik kézcsókkal, de ez valójában gyűrűcsók, az egyházi funkció szimbólumát, a halászgyűrűt csókolják meg. A kézcsók valószínűleg a spanyol királyi udvarból került át Mária Terézia uralkodásának idején a Habsburg udvarba. Magyarországon főleg a verbális kísérőpárja terjedt el, és gyakori mind a mai napig. Ennek korábbi és mai használatával kapcsolatban több kutatás is létezik, a használók körét illetően eltérőek a vélemények, de az kétségtelen: ez a szóbeli köszönés számtalan formájában, variációjában él a mai magyar nyelvben. 1764-ben a pozsonyi országgyűlésen előbb ezekkel a szavakkal üdvözölték Mária Teréziát, majd a kezét is megcsókolták.

Az üdvözlési módból lett tehát szóbeli köszönés, amelynek egyébként nagyon sok változata él a magyar nyelvben, és nemhogy visszaszorult vagy eltűnt volna, mint más nyelvekben (pl. cseh), hanem tovább terjedt, újabb és újabb formákban jelent meg.

Barátok, rokonok, ismerősök, rég nem látott családtagok között gyakori üdvözlő gesztusnyelvi köszöntés az ölelés. Eredete hasonló a kézfogáséhoz. Az egymást öleléssel üdvözlők közül mindkét fél megbizonyosodott arról, hogy nincs elrejtve fegyver hátul a lobogó köntösben, melyet az ókorban és a középkorban egyaránt viseltek.

Ölelés

Észak-Amerikában és Európában, így Magyarországon is az ölelés bizalmasabb köszönésforma, mint a kézfogás. Bolíviában az ölelést gyakran hátba veregetés is kiegészíti (Pease 1989: 47).

Magyarországon egyre inkább visszaszorulóban van, ugyanakkor a távol-keleti országokban, elsősorban Japánban továbbra is gyakori köszönőgesztus a meghajlás (Kiss Róbert Richard 1994: 28). Ennek eredete a társadalmi hierarchiában keresendő. Az előkelőknek nem szabad a szemébe nézni, az alacsonyabb rangú testtartással kell, hogy jelezze az alázatát.

A későbbiekben a meghajlás már nem szolgai gesztus volt. A tisztelet jele lett, amelyet mindenki ma is használ. A társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciótól függetlenül mindenki hajlong a szigetországban. Nem mindegy viszont, hogy ki hajol meg először, és milyen mélyre. Életkortól függetlenül az alacsonyabb rangú személynek kell először meghajolnia, és ő hajol mélyebbre is. A japán gesztusnyelvi köszönésekkor nem csak az egyén hierarchiája fontos, hanem az illető munkahelyének az üzleti életben elfoglalt pozíciója is. Például egy multinacionális vállalat középvezetője később hajol meg az üdvözléskor, mint egy kisebb cég első számú irányítója. A Közel-Keleten még mindig gyakori a következő gesztusnyelvi köszönés: a jobb kézzel megérintik a szívet, aztán a homlokot, s végül fölfelé, illetve kifelé legyintenek, melyet egy enyhe főbiccentés kísérhet, miközben a béke veled (szálemalejkum) szavakat mondják. Roger E. Axtell gyűjtése szerint Malajziában a szálem más változatával találkozhatunk: az illető kinyújtja a kezét, összeérinti az ujjai hegyét, aztán a két keze ismét visszatér a mellkasához (az ellentétes neműek között azonban ez az üdvözlési forma nem dívik).

A jobb kézzel megérintik a szívet, aztán a homlokot, s végül fölfelé, illetve kifelé legyintenek, melyet egy enyhe főbiccentés kísérhet.

A mai napig előfordulnak az európai ember számára furcsa köszöntések. Az új-zélandi maorik néha olyan módon üdvözlik egymást, amely egyaránt jól jelképezi a barátságot és a közelséget: összedörgölik az orrukat.

Az inuitok is használják ugyanezt a gesztust, de bensőségesebb jelentéssel (Axtell 1997: 34). Az orr összeérintése Új-Zélandon és az inuit népeknél is előfordul.

Egyes kelet-afrikai törzsek köszönésképpen egymás lába elé köpnek. A köpés a barátságosság jele, üdvözlés közben a kezüket sokszor hátra teszik.

Előfordul, hogy a tibetiek úgy üdvözlik egymást melegen, hogy kiöltik a nyelvüket a másikra.

Barre leírása szerint egyes eszkimó törzsekben ököllel egymás fejére vagy vállára ütnek köszönésként, míg Amazónia északnyugati részén hátba vágják egymást üdvözlésképpen.

Az Új-Guinea és Ausztrália között fekvő Torres-szoros lakói ívet formálnak kezükből, és úgy dörzsölik össze a tenyerüket (Barre 1980: 142).

A budapesti és a nagyvárosi magyar fiatalok körében egyre divatosabb a puszi, mint köszöntés. A puszival gyakran üdvözlik egymást a rokonok, de a bevásárlóközpontokban egyre inkább megfigyelhető a barátnők puszival való üdvözlése is. A lányok egymás között két puszit adnak, néha hármat, egyet sohasem.

Ha előző nap látták egymást, akkor is úgy viselkednek, mintha már évek óta nem találkoztak volna. A találkozásokkor jellemzőek az apró lépések, a tipegés, a felemelt kar, a mosoly. Mosoly kíséri a gesztikulációt és a tipegést, puszik előtt és után.

Gyakran a puszikat elnyújtott verbális köszönés vagy köszönéspótló kijelentés is kíséri (Na milyen volt?, Mi történt?). Férfiak is köszönthetik egymást puszival, de ez a gesztus általában valamilyen személyes ünnephez (születésnap stb.) kapcsolódik, illetve nagyon jó barátok közt szokás. Zimányi Árpád hívta fel a figyelmemet arra, hogy az előző rendszerben jellemző politikusi csókváltások hatására a férfipuszi vállalati ünnepségeken stb. is előfordul.

A fegyveres szervezetek, katonai alakulatok, hivatalos szervek speciális gesztusnyelvi köszönései már az ókorban is jelen voltak. A római légiók karlendítéssel üdvözölték egymást. Az erőteljes, katonás mozdulatok végigkísérték azután a világtörténelmet, elég, ha a német hadsereg tagjainak hírhedt második világháborús köszönésére gondolunk. Ma a leggyakoribb katonai üdvözlési forma a tisztelgés, amikor a felkar merőleges a testre, az alkar pedig 45 fokos szöget zár be a felkarral. A tenyér nyújtott, az alkar vonalát követi, az ujjak pedig a homlok jobb széle előtt állnak. A rendszerváltás előtt a tisztelgés a nem rendvédelmi szervezeteknél is elterjedt, jelen volt az úttörőmozgalomban, a kisdobosoknál, még egyes brigádoknál is. Napjainkban a fegyveres testületek (a katonaság, a rendőrség), illetve a vasutasok használják leginkább. Tréfás vagy pejoratív jelentéssel is előfordul egyéb kommunikációs szituációkban.

Tisztelgés

A tisztelgéssel rokon főként európai gesztusnyelvi köszönés az ujj kalaphoz emelése, a kalap megbökése. A kalapviseléssel együtt ma e köszöntési forma is visszaszorulóban van. Ugyanezen okból szintén egyre kevésbé látunk kalapemelést, kalaplengetést, de vidéken még elterjedt ez az üdvözlési forma.

A búcsúzáskor is kultúránként eltérő gesztusnyelvi elemekről beszélhetünk. Távozáskor általános az intés és az integetés, de különböző ennek megvalósulási formája. Az amerikaiak merev csuklóval integetnek, felfelé tartott kézzel és jobbra-balra fordítgatják a kezüket, miközben ujjaikat széttárják.

Magyarországon és Európa nagy részén csuklóból mozgatják a távozó felek a kezüket, és általában fel és le irányban.

Olaszországban és Görögországban gyakran úgy intenek búcsút, hogy mindkét fél tenyere felfelé néz, és a távozók ujjukat maguk felé hajlítják, majd kinyújtják.

Európában és Amerikában ez hívójelzés is lehet, vagyis ugyanaz a gesztus kultúránként más jelentéssel bír (Axtell 1997: 41).

Észak-Amerikában, elsősorban New York főként afroamerikaiak lakta negyedeiben, Bronxban és Harlemben gyakori az öklök háromszori összeérintése üdvözléskor, de előfordul búcsúzáskor is. Először vertikális irányban érintik egymást az öklök, majd egy a bokszkesztyűk összeütésére emlékeztető mozdulat következik.  Szintén erről a területről terjedt el az a fajta kézfogás is, amikor a hüvelykujjak találkoznak.

A gesztusokkal történő köszönés a verbális köszönésekhez hasonlóan változik, átalakul, módosul.

 

Felhasznált irodalom

Axtell, Roger E. 1997. Gesztusok. Ajánlott és tiltott testbeszéd megnyilvánulások a világ minden tájáról. Budapest.

Balázs Géza 1987. A kapcsolatfelvétel nyelvi formái, Magyar Nyelvőr 111: 402-412.

Balázs Géza 1993. Kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben. Nyelvtudományi Értekezések, 137. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Balázs Géza 1997. The Story of Hungarian. Corvina, Budapest.

Balázs, Géza 2000. Gesture jokes in Hungary, Semiotica 128-3/4: 205-220.

Balázs Géza 2004. Gesztuskommunikáció. Forrás, 36/3: 120-124.

Balázs Géza—Takács Róbert 2017. Körbejárt Föld. Kulturális utazások a napsütötte tájban. Budapest, ASZ—MNYKNT.

Bańczerowski Janusz 2003. A nem verbális kommunikáció mint a kognitív nyelvészeti kutatások tárgya, Magyar Nyelvőr 127/1: 4-12.

Barre, Weston L 1980. Kinezika, paralingviszika és a kulturális anthroplogógia. In: Buda Béla szerk.: Kommunikációelméleti szöveggyűjtemény. 137-144. Budapest.

Deme László – Grétsy László – Wacha Imre (szerk.) 1987. Nyelvi illemtan, Budapest, Ifjúsági könyvkiadó. 93-149.

Kiss Róbert Richard 1994. Világszám. Budapest.

Kiss Róbert Richard 2004. Köszönésformák a magyar nyelvben (különös tekintettel az új informatikai és távközlési technológiák hatásaira és a diáknyelvre) Budapest, ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke – MediaCom Kft.

McNeill, D. 1992. Hand and Mind. What Gestures Reveal about Thought. The University of Chicago Press.

Pease, Allan 1989. Testbeszéd, Budapest, Park Kiadó.

[1] A kommunikációelméletben használatos kifejezés, a kontaktusra, mint a kommunikáció alapvető elemére vonatkozó funkció megnevezése (A szerk.).