„A magyarság a történelem során öt krisztusi sebet kapott: Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos és Trianon. Ez az öt seb nem a kiválasztottság isteni szimbóluma volt, hanem valóságos öthalálodaszúrás, mindenik elég arra, hogy egy faj elvérezzen bele, hacsak az életereje nem oly roppant szívós, hogy kiheverje”– írja Móricz „Öt sebek” című tanulmányában.

Ma van a szégyenteljes döntés évfordulója. A tri három, a non nem, TRIANON számomra a három nem. Nem, nem, nem.

Az udvaromon négy diófa is van. Két nagy, már termő és két aprócska. Utóbbiak maguktól nőttek. Egy-egy elgurult magból.

„A legjellemzőbb magyar fa a diófa. Ezt nem metszik. Zúzzák és törik. Ha nem terem, meg kell verni hosszú rudakkal, s a fájó sebekből termő ágak hajtanak. Így verik a magyarságot a rászabadított elemek és még a rossz gyermekek is. De a magyar fa egyre ősibb erővel sarjad”– írja a nagy író, Móricz  – Ady „Nekünk Mohács kell” című versének „Veréshez szokott fajta, Cigány-népek langy szívű sihederje, Verje csak verje, verje” -soraira emlékeztetve.

„A magyar elszakadott, testvértelen ága nemének”– mondja Vörösmarty „Zrínyi” című versében.

Ez a gondolat és a diófa-sorsról kifejtett vélemény visszhangzik Móricz: „A magyar kultúra él” című tanulmányában „Ezer év óta itt élő, testvér, barát, segítőtárs nélkül viaskodó, számtalanszor kivágott, vérben, csontban át- meg átfőzött magyarság ezer év alatt minden században átmentünk olyan válságon, amely nagyobb fajtákat kiirthatott volna, s mégis itt vagyunk”.

„Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven

 Rólatok korának csodát énekeljen?” – teszi fel a kérdést Arany „Álom-való” című versében, s ő maga meg is válaszol rá „Egressy Gábornak” című költeményében.

„Félre kishitűek, félre! Nem veszett el,

 Élni fog nyelvében, élni művészettel

 Még soká e nemzet!”

„Élni fog nyelvében… még soká a nemzet”, bizonyította be nekem, életem végéig erőt és hitet adva, pár évvel ezelőtt egy magyar fiatalember.

Gál Mihály, aki ruganyos testtel, a meg nem fáradt izmok vidám szökdelésével, tüzes erővel igyekszik kilépni „a szürkék hegedőse” szerepköréből, zsinóros, világos nadrágban, fehér ingben, fekete mellényben, pásztorbottal a kezében Székelyföldről jött, ahol szomorú arcot, savanyú kedélyt, lógó orrot és rosszkedvű morcosságot ritkán lehet látni, ahol mindig nevet minden szem, ahol csillognak a pillantások, ahol a tágas hegyeket bekurjantja az emberi hang. Abból a világból, ahol a mások iránti bizalom és az önbizalom öröklött dolog. Ahol az emberek szeretik az életüket rendben tartani, nem ijednek meg, nem veszítik el a fejüket a legnehezebb helyzetben sem.

Mihály Erdélyben, egy kis színmagyar faluban él, ahol vegyesboltja van, és ő vezeti a kultúrházat is. Azok közül a magyarok közül való, akik ha nincs tüzelőjük, szereznek bort, gyertyát tesznek a kályhába, és már nem is kell fűteniük. Kecskék, juhok és faágon fütyörésző madarak derűjét hozta magával, gyermeki tisztaságot, ami csak az érintetlen lelkek sajátja, amit a roppant hegyek, völgyek tiszta levegője őriz meg a székelyekben.

Ezt a levegőt, Szilvánia levegőjét hozta magával. Dsida Jenő, Nagy László és a többi „Nagy” szavait mondta negyven percen keresztül hibátlanul néhány tanárnak és mintegy száz diáknak a Péch Antal Szakképző iskola előadótermében, azokat képviselve, akik hőségben és zivatarban, jó és rossz időben helyt állnak a strázsán.

Hit és erő sugárzott az előadóból. Az alatt a közel háromnegyed óra alatt a kisszerű hazai politikai csatározások, a nagyharácsolások és kaparjkurtaságok világától megundorodott embernek jó volt érezni a saját magyarságát, s jó volt látni, hogy a tanórákon néha öt percig odafigyelni nem képes diákok is tágra nyílt szemmel, sokszor nem is a tartalomra, hanem arra a különös fényverődésre figyelve, ami az előadó lelkületéből sugárzott, hallgatták végig a csodát.  Mert ha az erdélyi ember megszólal – s ezt Mihály is tanúsította – annak rögtön történelmi lehelete van.

A szívem meg-megrebbent, amikor tiszta, szép hangját hallgattam. Beszéde illatozott, mint eső után a jó magyar televény. Nyelve a legmélyebbről jövő, századok zamatát magában rejtő magyar nyelv, számomra az igazi „vox humana”, magának az embernek a természetes hangja volt.

Ki a magyar? – tettem fel ott, magamnak a kérdést.  Akinek szívében van az anyanyelv, a haza – kívánkozott rá rögtön a válasz.

Mi, nyelvészek és nyelvészkedők mindig szerelmesek vagyunk. Szerelmesek magába a Szerelembe, ebbe a csodába, az anyanyelvbe:

„Ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?”– kérdezhetjük Nagy Lászlóval.

Ki viszi át? Én azt hiszem, hogy azok, akikben ugyanaz a hang munkál, ami az égi madarat éneklésre készteti, és a pókkal százegyedszer is megszöveti a százszor tönkretett hálót. Azok, akik – mint tiszta virág a virágzást, madár a szárnyalást – betöltik rendeltetésüket.  A hivatásosok, a  Grétsy Lászlók, a Balázs Gézák, a Minya Károlyok, a Pölcz Ádámok, a Nyiri Péterek, a Jászó Annák, a Hegedűs Attilák, a Szépe Györgyök, a tehetséges és kulturáltan beszélő színészek és előadóművészek, az igényes tévé- és rádióbemondók és riporterek és még a Mihályfajta „amatőrök”, „napszámosok” is, akik Erdélyben is, itt is főket világosítanak, elhalkuló szíveket dobogtatnak, okos daccal, szenvedéllyel óva a megmaradás esélyeit, s ezzel ma is aktualitássá teszik Kisfaludy Károly szavait: „Él magyar, áll Buda még… s égve honért, bizton nézzen előre szemünk.”

„Fáradj, s ne irtózz, hogy csekély leszen Műved hazánk nagy építményiben. Morzsát vigyünk csak, s töltsünk hézagot, Sok morzsa dombbá, domb heggyé leszen, Naggyá, magassá, mint a Tátrabérc”– írja Vörösmarty.

Mihály „kis morzsáival”, hegyeket nem emel, csak hézagokat tölt.

De hiszek benne, hogy munkájának így is van értelme.