Nemrégiben valaki azt kérdezte – itt ülvén a verandán, ahonnan két gólyafészek is látható -, hogy meg tudnám-e mondani, meddig él egy gólya. A kérdésre csak felemás választ fogalmazhattam, mert tényleg nem tudom, hány évet élnek a gólyák. Mert hisz közismert, hogy a gólyaélet kockázatos vállalkozás a huszadik század utolsó éveiben. Nincs békanevelő mocsár, tó, de a patakok, folyók ártere is csak emlékként élhet az elaggott gólyapátriárkákban. Ha ezen túl még arra is gondolok, hogy innen, a kertünk melletti fészekből a közép-afrikai „másik otthon”, az élelmet adó telelőhelyig a pár ezer kilométeres út milyen veszedelmeket rejteget, szóval ezt tudván, van-e gólya, amely egyáltalán eljuthat a gólyalét végső határáig? Sokkal nagyobba valószínűsége annak, hogy útközben pusztul el. Legyengül, viharba kerül… Meglehet a nagy utazás éppen a fiatal madarakat tizedeli meg. De azt is feltételezhető, hogy ezt az áldozathozatalt a természet bölcsessége szabta ilyenre; csak a legjobbak, csak a legkitartóbbak maradjanak meg…

Az emberi értelem számára ez a törvény ma kegyetlennek tűnik; az is, de ezzel együtt végtelenül igazságos. Azt hiszem, a természet és az ember demokráciája között az egyik alapvető különbség: a civilizáció lényegében fölszámolta a természetben folyamatosan működő egyensúlyrendszert, a természetes kiválasztódást, szelekciót. Ennek következtében jött létre egy természetellenes, már-már kivédhetetlennek tűnő túlnépesedés: az utóbbi ötven évben megkétszereződött az emberiség lélekszáma.

Az az igyekezet, amely a tudomány eszközeivel megpróbál életben tartani minden egyedet – s amely rövidtávon óriási sikernek is mondható – e siker fényében nem ismeri fel, hogy ezzel egész léte kerül veszélybe. Mert ebben az óriási – több milliárdos – tömegben nincs a megmaradásra egyenlő esély…

Az általában tudható, hogy ma meddig él egy ember, de hogy a túlcivilizált emberiség ideje milyenre szabott, megmondhatatlan… Ezzel szemben még mindig nem tudom, hogy hány évig él egy gólya, de gyanítom, hogy a gólyák túlélik az embert… (Írás és irodalom, AB ART Könyvkiadó, 2005)

Gál Sándor (1937—2021) felvidéki költő, író, az MNYKNT korábbi alelnöke