A hangulatjelek – néhány korai előzménytől eltekintve[1]– a számítástechnikai és távközlési eszközök elterjedésével párhuzamosan alakulnak ki az érzelmek kifejezésének új módjaként, és válnak szerves részévé a nem hivatalos írásbeli kommunikációnak, valamint az „online testbeszédnek” (W1). A hangulatjelek közül, habár a köznyelvben gyakran egymás szinonimáiként hivatkoznak rájuk, megkülönböztetjük a képszerű emotikonokat és a képjelként funkcionáló emodzsikat. Nem véletlen, hogy az emodzsi kifejezés a piktogram japán megfelelője. (Balázs 2006, 2007, 2011, Balázs 2023: 95, 141, 157—159.)

Az emotikon[2] olyan nyomtatott írásjelek, betűk vagy számok sorozata, amely emberi arcot, és általában valamilyen érzelmet fejez ki. Laczházi Gyula – Albrecht Koschorke (1999) német irodalomtörténész mediológiai elemzéseit alapul véve – a koraújkor érzelemkifejező technikáival rokonítja a képszerű hangulatjel használatát, ami, véleménye szerint, nem egyéb, mint az írás által száműzött test újramegjelenése a szövegalapú kommunikációban (W1). Koschorke szerint az íráshasználat általánossá válásával a szöveg (írott szó) kizárta a beszédet (kimondott szó) a kommunikációból, és az írás lett a kapcsolattartás eszköze a testi jelenléten alapuló interakció helyett. A test hiányát, ami érzékel és érzéseket közvetít, valamint az író és olvasója közötti fizikai távolságot (az írás mint az elkülönböződés tere) „érzékenyebb” (személyesebb, közvetlenebb) beszédmóddal kívánták áthidalni, ugyanakkor ebben a beszédes csöndben az elme és a lélek is szóhoz juthatott, miután az írás megszabadult attól a feladatától, „hogy a társalgás retorikai technikáit helyettesítse.” (W1) Laczházi a modern eszközök megjelenésétől datálja a könyv korának végét, ami egyúttal új fejezetet is nyit az érzelmek kifejezésében: az emotikonok „testpótlékként” nem csak megtörik a szöveg lineáris rendjét, de a mosolygó arc, amely nélkülöz minden individualista vonást vagy karakterjegyet, képszerű megidézésével kétdimenzióssá is teszik azt. (Az emotikonok egyezményes jelek, amelyek szabadon variálhatók, azonban számuk véges, és nem képesek az érzelmek teljes skáláját lefedni.)

[1] Az első emodzsi: 1635-ben a trencséni jegyző, Jan Ladislaides egy mosolygó arcot kanyarított aláírása mellé, miután rendben találta az általa vizsgált városi számlákat. Az első emotikon: Robert Herrick (1591-1674) angol költő To Fortune (A szerencséhez) c. versének második sorát zárja egy képszerű (még orr nélküli) mosolygó arccal.

[2] Az első digitális emotikon egy mosolygó arc, vagyis egy „szmájli” ( 🙂 ) volt. Scott E. Fahlman, az angol Carnegie Mellon University számítástechnikai professzora 1982. szeptember 19-én ezt a három írásjelből álló hangulatjelet javasolta a komolytalan üzenetek, hozzászólások megkülönböztetésére az egyetem belső üzenőfórumán.

Az emodzsik[1] ezzel szemben eleve képként jelennek meg, és csak egy bizonyos csoportjuk (szmájlik és emberek) tölt be az emotikonokhoz hasonló affektív szemantikai funkciót, a további hét egyezményesített kategória (állatok és természet, ételek és italok, tevékenységek, utazás és helyek, tárgyak, szimbólumok, zászlók) digitális piktogram-gyűjteményként vizualizálja az írásbeli kommunikációban használatra javasolt (tehát kontrolállt és limitált) szó- és fogalomkészletünket. Épp emiatt sokan kritikaként (mint a félelem artikulációja) jegyzik meg velük kapcsolatosan, hogy alkalmazásukkal, mely sok esetben már túlmutat a privát beszélgetések szintjén. Gondolok itt a vállalkozások és kulturális intézmények Facebook-posztjaira, ahol sok esetben a piktogram mellett ott áll a jelölt szó maga is: pl. 🎲 társasjátékos előszilveszter. Az emberiség sebes léptekkel halad egy második barlangrajz-kultúra felé, sőt, egyesek még a „cyborgizálódás” (W1) veszélyeit is látni vélik. Ahelyett, hogy magam is beállnék a nyelvi károgók sorába, egy színházi előadás példáján keresztül szeretném bemutatni, hogyan hasznosítható a hangulatjel dramaturgiai eszközként.

A Babits Mihály Színház 2018-ban mutatta be Balassa Bálint Szép magyar komédia című pásztorjátékát, ami, kis túlzással, egymaga testesítette meg a török háborúk miatt elódázott magyar reneszánsz drámairodalmat. A feltehetőleg 1589-ben keletkezett drámaszöveg az itáliai Cristoforo Castelletti egyik pásztorjátékának magyar nyelvű átköltése, amely jól mutatja, hogy a magyar nyelv készen állt a színházi kultúra megszületésére (az ajánlás drámaírói ars poeticaként is értelmezhető), csak épp a történelmi körülmények nem voltak megfelelőek hozzá. Az esztergomi teátrum a daraválasztással nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy közelebb hozza a XVI. század költő alakját és életművét Az egy katonaénektől futva menekülő középiskolás generációhoz. Ennek az irodalom- és színháztörténeti missziónak eleget téve Szemes Péter dramaturg a késő reneszánsz szöveget mai irodalmi nyelvre ültette át (kivételt képeztek ez alól az előadásban felhasznált korabeli versek), és ehhez a jelen idejűvé tett nyelvi közeghez alkalmazkodott az előadás látvány- és formavilága is. Az előző bekezdésben már beharangozott hangulatjelek a produkció V. felvonásának 4. jelenetében kerültek elő, ami az alapmű szempontjából az abszolút dramaturgiai csúcspontot jelöli: a két álnéven bujkáló egykori szerelmes itt fedi fel valódi identitását a másik előtt, ami által egymásra ismernek, és kapcsolatuk a szívrokonság elvén újraéled. A reneszánsz bájos valószerűtlenségeit úgy oldották fel az alkotók, hogy magát a dialógust ál-online beszédhelyzetté változtatták, ahol az abban nem közvetlen résztvevők, kvázi egy internetes szappanopera nézőiként, emodzsikkal erősítették vagy ellenpontozták az elhangzottakat, ezzel egyfelől megtörték a szerelmi vallomások privát jellegét, másfelől tökéletesen illeszkedtek a koraújkori (ami egyben a komédia keletkezésének korszaka is) érzelemkifejező technikáinak sorába. Tirszisz és Angelika ráadásul tíz évig él egymás mellett nyelvi inkognitóban (Kreduluszként és Júliaként) ugyanabban a bukolikus völgyben, igaz, ez az első alkalom, hogy szemtől szemben kommunikálnak, mert a naiva mindig elszaladt vagy bokor mögé bújt, amikor a hősszerelmes megszólította volna.

Balassa Bálint: Szép magyar komédia
V. felvonás, 4. jelenet (részlet)

JÚLIA.
Nocsak, hát te még élsz?

KREDULUSZ.
Zavar, hogy még élek? Ne aggódj, nem kell sokáig várni.

JÚLIA.
Nem az zavar, hogy élsz, hanem hogy rágalmazol, hogy én Szilvánusz szeretője vagyok? Miféle bizonyítékod van erre? Isten a tudója, soha még csak rá sem néztem.

KREDULUSZ.
Elvakított a düh és bele se gondoltam igazán, mit mondok. Ne rohanj el, kérlek! Csak egy utolsó dolgot szeretnék kérni!

JÚLIA.
Mi volna az?💀

JÚLIA.
Isten őrizz! Verd ki a fejedből ezt a rettenetes ötletet! Esküszöm, szívből és őszintén sajnállak, ahogy azt már korábban is mondtam, és ha tehetném, örömmel segítenék rajtad, de nem szeghetem meg Isten előtt tett szerelmi fogadalmam.😍😎

KREDULUSZ.
Legyen átkozott a Szerelem, és mindenki, aki hisz benne!😂😡  Már kétszer is nagy sebet ejtett a szívemen, egyszer Angelikám miatt, most meg…

JÚLIA.
Miket beszélsz? Milyen Angelikát emlegetsz?

KREDULUSZ.
Hadd ne kelljen újraélni ezt a régi, fájó emléket.

JÚLIA.
Szépen kérlek, mégis tedd meg!

KREDULUSZ.
Angelika egy lány volt, akibe Kandiában szeretettem bele.😮😴

JÚLIA.
És ő viszonozta a szerelmed?

KREDULUSZ.
Sőt, talán ő volt, aki kettőnk közül jobban szeretett.😊😍

JÚLIA.
Úgy nem lep meg, hogy büntet a Szerelem istene, mert aki igazán szeret, csak egyet szeret egész életében.✝

KREDULUSZ.
De ő meghalt.💀 Ha élne még, nem lenne semmi gondom! Téged is csak azért szerettelek meg, mert döbbenetesen hasonlítasz rá.

JÚLIA.
Kegyetlen volt a halál, hogy megfosztott egymástól benneteket. De mit lehet tenni? Tűrni kell, bírni, viselni, mert a halál senkinek sem kegyelmez. 😂

[1] Az első emodzsi: 1635-ben a trencséni jegyző, Jan Ladislaides egy mosolygó arcot kanyarított aláírása mellé, miután rendben találta az általa vizsgált városi számlákat. Az első emotikon: Robert Herrick (1591-1674) angol költő To Fortune (A szerencséhez) c. versének második sorát zárja egy képszerű (még orr nélküli) mosolygó arccal.
[2] Az első digitális emotikon egy mosolygó arc, vagyis egy „szmájli” ( 🙂 ) volt. Scott E. Fahlman, az angol Carnegie Mellon University számítástechnikai professzora 1982. szeptember 19-én ezt a három írásjelből álló hangulatjelet javasolta a komolytalan üzenetek, hozzászólások megkülönböztetésére az egyetem belső üzenőfórumán.
[3] A 176 képjelből álló alapgyűjteményt, melynek előképei meteorológiai és manga piktogramok voltak, Shigetaka Kurita grafikus alkotta meg egy japán mobilszolgáltató (NTT Domoco) számára 1998-ban.

Irodalom

Balázs Géza 2006. Az sms-folklór – a minimálfolklór nyelvi képe. I. Magyar Nyelvőr, 439—456.

Balázs Géza 2007. Az sms-folklór – a minimálfolklór nyelvi képe. II. Magyar Nyelvőr 48—62.

Balázs Géza 2011. Sms-nyelv és -folklór. Magyar Szemiotikai Társaság—Inter Kft.—PRAE.HU, Budapest.

Balázs Géza 2023. Az internet népe. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest.

Koschorke, Albrecht 1999. Seelenströme und Schriftverkehr. Mediologie des 18. Jahrhunderts, München.

W1. Laczházi Gyula, Az emotikonok és a koraújkor érzelemkifejező technikái in Arianna; https://magyar-irodalom.elte.hu/arianna/irat/e