A nekrológok mindig egy kicsit az írójukról szólnak. Mindenki a saját emlékeit írja meg az elhunytról. Hiába szeretném ezt elkerülni, nekem sem sikerül.

Grétsy tanár urat TIT-előadásokon hallottam először. Részben az ő hatására döntöttem el, hogy a nyelvműveléssel akarok foglalkozni. Amikor az MTA hivatalában dolgoztam, Patyi Sándor, az I. osztály titkára bemutatott neki. Eleinte kis nyelvművelő jegyzeteket írtam az Élet és Tudományban vezetett rovatába, később a Magyarán szólva című rádióműsorában is olvastam fel írásokat. Ott hangzott el a  felvétel szünetében: „Mióta is hányjuk itt a borsót a falra? Hátha megtapad egy-két szem.” Míg javította cikkeimet, megtanított a cikkírás néhány fortélyára. Mivel a terjedelem korlátozott volt, gyakran rövidíteni kellett. Azt mondta, a bevezetést a legtöbb esetben el lehet hagyni. A tömörségre való törekvést azóta is megtartottam.

Csodálkozva hallottam Blankó Miklóstól az M5-ön elhangzott megemlékezésben, hogy Grétsy tanár úr kevés embert engedett közel magához (ő a kivételezettek közé számolta magát). Én inkább azt láttam, hogy mindenkihez kedves. Azt hiszem, neki egyáltalán nem voltak ellenségei. Akkor még Lőrincze tanár úr is ott volt a Nyelvtudományi Intézetben, ő is kedves volt hozzám, ő tette be a Nyelvőrbe szakdolgozatom rövidített változatát. Mindkettőjükkel többször beszélgettem, és úgy láttam, Grétsy tanár úr gondolkozása elvszerűbb, következetesebb, mint nagy hatású elődjéé, akitől nem lehet elvitatni, hogy ízes beszédével személyes jó példát mutatott a rádióhallgatóknak.

Az egyetem befejezése után egy ideig külső munkatársként följártam a várba, a Nyelvtudományi Intézet szép, tornyos, vaskos falú épületébe. Sajnos a Tanár úr nem a Nyelvművelő Kézikönyv munkájába vont be, hanem átadott Elekfi Lászlónak, hogy a Ragozási szótárban segítsek neki. Ez kevésbé érdekes és fontos aprómunka volt, de legalább itt-ott bele tudtam szólni a zárt ë jelölésébe is.

Egy időben úgy látszott, hogy lesz majd bővítés, és akkor én is oda kerülhetek, de nem lett, sőt, egyre zsugorodott a Magyar nyelvi osztály. Nekem pedig gyerekeim születtek, egy időre megszakadt a kapcsolatunk. Amikor vissza tudtam térni, az Édes Anyanyelvünkbe kezdtem írni ismét cikkeket, a Petőfi Múzeumban a szerkesztőségi üléseken találkoztunk néhányszor.  Azután Mészáros András hatására visszatértem eredeti vesszőparipámhoz, szakdolgozati témámhoz, a zárt ë hanghoz. A Bárczi Géza Kiejtési Alapítványban a kétféle e hang megkülönböztetéséért küzdöttünk – és küzdünk még ma is, egyre kisebb reménnyel. Ebben Grétsy tanár úr nem támogatott. Érthető: tősgyökeres pesti lévén nem volt ebben érdekelt. Ha találkoztunk, kapcsolatunk továbbra is szívélyes maradt.

Akkor még a rádióban is, a televízióban is fő műsoridőben voltak nyelvművelő műsorok. Különösen hatásos volt az Álljunk meg egy szóra, amelyet a Híradó előtt vagy után mindenki megkapott (mint most a reklámokat), élő, szórakoztató módon hívta föl a figyelmet egy-egy nyelvi visszásságra. (Grétsy László tévés partnere, Vágó István később szégyenletes módon megtagadta, pontosabban tévedésnek minősítette ezt a műsort.)

A nyelvművelésre egyre nehezebb idők jártak. Az új nyelvészeti irányzatok elvitatták a nyelvművelés létjogosultságát, tudománytalannak minősítették, megszólaltak kifejezetten ellenséges hangok. Ennek a magam részéről keményebb hangra váltottam, határozott elveket dolgoztam ki, hogy fel tudjuk venni a harcot, míg mások egyre inkább alkalmazkodtak. Amikor megkértem Grétsy tanár urat, hogy írjon ajánlást a H. Tóth Tiborral együtt készített Nyelvhelyességi kisokos c. könyvecskénkhez, szívesen ráállt, bár némi fenntartást is megfogalmazott. Ez is mutatja rugalmasságát: nem utasította el mereven az övével nem egészen egyező állásfoglalást. Ha rajta múlt volna, nem volna ilyen megosztott a nyelvész társadalom.

Grétsy Lászlóban az utolsó fő hivatású nyelvművelőt tisztelhetjük és veszítettük el.