– Szerkesztő úr, a nyelvi háborúban megint beszakadt egy front. A szélsőbaloldal újabban „progresszívnek” becézi önmagát, és a hazafias sajtó egy része ezt elfogadta. Holott a hazafiak is egyértelműen progresszívnek érzik magukat, ezt a szót azonban a csökött gondolkodásmód átengedte az ellenfélnek. Mi késztet önfeladásra jól fizetett intézetvezető értelmiségieket?

– El tudom képzelni, hogy az említett főigazgató ez esetben ironikus formában használta a „progresszívek” kifejezést, de kétségtelen, hogy a balliberális nézeteket vallók ezt pozitív fogalomként használják önmagukra vonatkoztatva. Eszerint ők lennének a haladók, amiből következik, hogy a nemzeti elkötelezettségűek a maradiak. A jelenség a balliberális értelmiséghez tartozók önteltségéből, s abból a fölényeskedő felfogásából ered, hogy olyan szürkeállománnyal rendelkeznek, amely feljogosítja őket a címkézésre, mások szellemi helyének kijelölésére.

– A XIX. század derekán fontolva haladóknak nevezték azokat, akiket ma konzervatívnak címkéz a szóhasználat. Holott a fontolva haladás a legemberibb gondolkodásmód, hiszen minden ember haladóként akar cselekedni, de, mivel ember, ezt megfontoltan akarja tenni. Az 1870-es években azonban egy feltehetően liberális szélsőséges elnevezte a fontolva haladókat konzervatívnak, hogy ezzel a névvel a fiatalokat elriassza a legemberibb gondolkodásmódtól. És a fontolva haladók is átvették ezt a riasztó szóhasználatot. Mi okozza a folyamatos vereségeket a nyelvi háborúban?

– A liberalizmus újabb kori zászlóvivői azért érnek el sikereket a nyelvi terminológia használata és terjesztése terén, mert nagyrészt kezükben vannak a tájékoztatás leghatékonyabb eszközei: a média, a világháló, a filmipar, a könyvkiadás és a többi. A konzervatív oldal látja és érzékeli a szemfényvesztő trükköket, de ezzel a túlerővel szemben nagyon nehéz eredményeket elérni, hiszen nagy úr a pénz, és a jól fizetett zsoldosok minden fórumon teszik a dolgukat. A nemzeti-keresztény-konzervatív tábor kiváló gondolkodókkal rendelkezik, akik szóban és írásban gyakran kifejtik, hogy a társadalom fejlődésének melyek az egészséges és normális irányai, s melyek azok a veszélyes utak, amelyeken nem szabad haladni. Ám hiába látnak tisztán e kérdésekben, ha az ellenfél nagyobb hangerővel és színesebb látványelemekkel hirdeti igazságként a hazugságait. Jelenleg így állunk, de van elmozdulás, és a küzdelmet folytatni kell.

Bánó Attila – archív

– Az egyes szülő, kettes szülő elnevezés már az orwelli újbeszél nyelvi rémlátomását is túlhaladja. A keresztnév szó kitiltása nyelvi agresszió, még a kommunista évtizedekben sem volt gyakorlat. A hatvanas években az akkori pártállami iskolában azt tanultuk, hogy a nacionalizmus fontos eszme, hiszen saját népünk dicséretét hordozza, a sovinizmus viszont elítélendő, mivel más népek gyalázását hirdeti. Ám a 90-es évek elején egy szélsőséges hungarofób párt került be a parlamentbe, és megtudtuk, hogy a nacionalizmus is üldözendő fogalom, igaz: csak kettős mércével mérve. Mi kell ahhoz, hogy a nyelvi háborúban a hazaszerető sajtó vegye át a kezdeményezést: foglaljon vissza kitagadott szavakat, és diktálja: mi az, ami kerülendő a nyelvhasználatban?

– A fogalmak helyes értelmezése nagyon fontos, mert ezek segítségével lehet kifejezni alapvető igazságokat, s megakadályozni azok eltorzítását. Ha a nemzetekről negatív fogalomként beszélünk, s azt mondjuk, hogy ezek okozzák a népek közötti ellentéteket, a háborúkat, s ezért meg kell szüntetni őket – vannak ilyen nézetek −, akkor máris előhúzható a csodaszer, amely orvosolja a gondot. Egyesek ezt világállamnak, a lakóit pedig világpolgároknak nevezik. El lehet képzelni, hogy egy ilyen globális képződmény irányítóinak kezében mekkora hatalom koncentrálódna, s miként szűkülnének a közösségi szerveződések lehetőségei. Szomorú, ha vannak, akik nem értik − normális társadalmak csak erős alapokon, a kisebb közösségektől a nagyobbak felé tagozódva maradhatnak fenn. A balliberális gondolkodók egy része a globalizmussal összefüggő elméletekkel azoknak a nyugati multimilliárdos üzleti köröknek igyekeznek megfelelni, akik szívesen irányítanák a világot kényük-kedvük szerint. Egy olyan világot, amelyben nem állnak az útjukba akadékoskodó nemzetállamok. A normalitás híveinek szívósan kell küzdeniük a központosító törekvésekkel szemben. Kell a hazaszerető sajtó, hogy hirdesse a régi igazságot: minél messzebb vannak a döntéshozók a néptől, annál inkább sérül a demokrácia.

Az írást a Gondola.hu-ról vettük át a szerző engedélyével (2024. január 3.)