Dr. H. Tóth István a neveléstudomány kandidátusa, nyelvész, nyelvtanár. Szakmai munkáját, életművét Simonyi Zsigmond-éremmel ismerte el a Magyar Nyelvtudományi Társaság és a Simonyi-verseny 2023. május 20-án.

Részlet az eseményen elhangzott laudációból: „H. Tóth István a magyar nyelvi kultúra elkötelezett nagykövete. A magyar mint idegen nyelv oktatása terén nevéhez számos módszertani tanulmány és újítás kapcsolódik. Kárpátalját második hazájának tartja. A kárpátaljai iskolák számára külön munkafüzeteket, tollbamondásszövegeket szerkesztett Helyesírási gyakorlatok címmel. Módszertani kiadványai generációk számára jelentenek biztos tudástárat. … A pedagógusok és a diákok leginkább a magyar nyelv és irodalom tanításához használt könyvek és munkafüzetek szerzőjeként ismerik.”

Őszintén gratulálok az elismeréshez. Kérem, beszéljen az érzéseiről, gondolatairól a kitüntetéssel kapcsolatosan. Mit jelent ez önnek szavakban kifejezve?

Köszönöm a gratulációt. Nem tagadom, jólesik nekem. Meghatódott, örvendező, a felelősség- és kötelességtudattól még inkább elteltebb vagyok.

Olyan közösségektől kaptam ezt az elismerést, mely közösségek a szakmai éltetőim, jelesül a Magyar Nyelvtudományi Társaság, valamint a Simonyi Zsigmond Kárpát-medencei helyesírási verseny főszervezői. Nem számítottam semmiféle kitüntetésre, mert minden időben a magyar nyelv ügyéért vállalt feladataimat teljesítettem, azokat akartam mindig jobban, egyre jobban, a közösségek gyarapodásáért elvégezni. Azt gondolom, hogy egy-egy kitüntetés megállásra, eltűnődésre, leltárkészítésre ösztönző – engem mindenképpen, és egyben meg is erősít a Jevtusenkótól vettem hitvallásomban: „Bűn a középszerűség.” Ezzel a kitüntetéssel valójában a felnevelő mestereim: Garas Mihályné, Albertné Vass Klára, Racs Margit, B. Fejes Katalin, Szikszainé Nagy Irma, Dobcsányi Ferenc, Novok Rostás László és Zsolnai József előtt tisztelgek hálatelt szívvel.

Olvasáspedagógiai, alkalmazott nyelvészeti, stilisztikai és más nyelvészeti irodalmi kérdésekkel foglalkozó publikációinak száma meghaladja a 300-at. Kérem, mondja el: miért is választotta a nyelvész/nyelvtanári pályát?

A tudásom és az emberségem alapozásához erősen hozzájáruló általános és középiskolai tanáraim nemcsak magyar, hanem angol, francia, német, olasz és orosz nyelven is olvasták a szépirodalom klasszikusait és újhullámos, modern alkotásait is, ekképpen meghatározó példaképeimmé lettek, megtiszteltetés volt nyomukba lépnem. Miközben ezek az erős hatású tanáraim rajongva és töretlen hittel tanították a szépirodalmat, vezettek be az olvasás embernemesítő világába, alkalmanként le-lecsippentettek rövidebb-hosszabb időtartamokat a magyar nyelv óráiból. Ilyenkor – eleinte óvatosan, azután nekibátorodva – arra buzdítottak engemet, kiváltképpen a gimnáziumi magyartanárom, hogy vázoljam, majd bontsam ki a számomra feladatul adott egyik-másik, majd sokadik nyelvtani problémát. Hogyne lettem volna elragadtatott a tanári dicséretektől, és megtapasztalva a tanulótársaim érdeklődését, sőt bátorítását is, nyilvánvalóvá vált számomra: tanítónak, magyartanárnak kell lennem, hogy az életem mindennapjaiban a magyar nyelv értékeit mutathassam meg a tanítványaimnak. A magyar nyelv és irodalom, valamint a magyar mint idegen nyelv tanóráinak világán túl a nyelvhasználat kutatása, továbbá a tananyagfejlesztés, nyomában a tankönyv- és tanulmányírás lehetőségének felelősségteljessége is inspirált engemet, hogy nyelvünket és nyelvünk tanításának ügyét szolgáljam, szolgálhassam lelkiismeretesen, szenvedélyesen.

Mi adja önnek a legfőbb motivációt, hogy továbbra is folyamatosan aktívan alkosson?

Egyértelműen a napi kisebb-nagyobb szakmai-pedagógiai örömök, tapasztalatok, tanulságok erősítenek munícióval, alkotóerővel. És nem szégyellem belátni, elismerni, ha a célul tűzött feladatok valamelyikét nem sikerült elérnem az óra, a szeminárium, a konzultáció végére, mert esetleg árnyalatlanul, avagy elnagyoltan állítottam össze az aktuális példa- és feladatgyűjteményemet. A napi jóleső, fejlesztő és erősítő tanítás- és tanulásszervezés, valamint tanítás- és tanulásirányítás lendít tovább engemet a „Még nem elég!” megélésében.

A laudáció említi, hogy ön Kárpátalját második hazájának tartja. Miért tekinti Kárpátalját második otthonának?

1990 nyarán érkeztem először Kárpátaljára nyelvjárási és néprajzi adatgyűjtésre. Rögvest olyan emberi, lelki és szakmai célként tételezni érdemes értékekkel gazdagítottak engem Dercenben, Fornoson, Gáton, Nagyszőlősön, majd mind a mai napig Beregszászban, Jánosiban, Ungváron, vagyis a gyönyörűséges Kárpátok lábainál a legkülönfélébb társadalmi csoportokban élő falusi adatközlők, meg az óvodapedagógusok, a tanítók, a tanárok, a beregszászi főiskolai és az ungvári egyetemi oktatók, hogy bárhol is járok-kelek, taníthatok és szolgálhatom a magyar kultúra külföldi befogadásának ügyét, azt érzem, hogy velem vannak ők mindahányan az örömeikkel és a félelmeikkel, a terveikkel és a vágyaikkal, és ezért valahányszor Kárpátaljára érkezem: hazaérkezem, otthon vagyok – köszönöm mindannyiuknak az el- és befogadásomat.

Mire a legbüszkébb, ha visszatekint az ön több évtizedes életművére?

Hadd lehessek büszke arra, hogy a jászszentlászlói tanyavilágból, ahol kisgyermekként éltem és tanultam, eljuthattam a kiskunhalasi betűszedő szakmunkásképzőből és levelező tagozatos gimnáziumból, a kunfehértói képesítés nélküli pedagógusi beosztásból, majd a kecskeméti tanítóképző docenseként az ungvári állami egyetemre akadémiai ösztöndíjas nyelvész vendégoktatónak, a moszkvai Lomonoszov Egyetemre anyanyelvi lektornak, a prágai Károly Egyetemre vendégprofesszornak, hogy azután a Balassi Intézetben orvostanhallgatóknak, mérnök szakirányú műszaki és közgazdászjelölt hallgatóknak anyanyelvünket, a magyar nyelvet idegen nyelvként taníthassam. És hogyne lennék szakmailag büszke arra is, hogy számos általános iskolai tanítványom, középiskolai diákom és főiskolai-egyetemi hallgatóm élethivatásául a magyar nyelv és irodalom tantárgycsoport magas színvonalú, eredményes művelését tűzte célul. Büszke vagyok arra, hogy szellemi és erkölcsi erőforrásaimnak mondhatom a különös zeneiségű és rendkívül árnyalt szókincsű anyanyelvünket, a magyar nyelvet, valamint a kiválóbbnál kiválóbb költőinket a bővizű nyolc évszázados magyar irodalomból, így Juhász Ferenc alkotásait is, aki A tékozló ország című eposzában ekként növeszt mindannyiunkat:

„Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét!

Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.

Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,

mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”