Balázs Géza összeállítása a Napút utolsó, 222. búcsúszámának (406 oldal) írásaiból (2021. december)

Jankovics Marcell: Szeretem ezt a folyóiratot: 200 tematikus szám, közel kilencezer szerző, köztük 800 képzőművész, 1800 jeles hetvenes, 26.500 oldal – az 1600 oldal színes melléklet nélkül -, 130 + 10 (Káva Téka) füzetmelléklet… (138)

Szörényi László: Vélemény. Megszűnő lapba írni mindig kedves foglalatosságom volt… A Napút a XXI. századi magyar irodalom, művészet és tudomány nélkülözhetetlen forrása. Több szakon egyetemi kötelező olvasmány. (213-215)

Szentmártoni Szabó Géza: Mindenre nyitott: A Napút folyóirat elnevezése magában hordozza azt a sokszínűséget, azt a változatosságot, ahogyan a Nap bejárván égi útját, változó fénye által egy esztendőn át megannyi színt és változást hoz a földi életbe. (209)

Szalay Károly: Szondi. Szondi (György, az alapító, a főszerkesztő, a „Szerkesztő”, BG) nem a hivatalossághoz vagy a klikkekhez kötődő értékrendet vette figyelembe, hanem az értéket, az újat kereste. Vagyis létezése első pillanatától kezdve a szó jó értelmében független volt. (205)

Suhai Pál Napútravalóul: E földi tereken nem lehetséges „örök”. (196)

Surján László: Napútnyugta: Édesapám vezetett rá még gyermekkoromban, hogy a biztonságot az jelenti, hogy feltételezzük: van isten, és van örök élet. Ha tévedünk, semmi baj. De fordítva, akkor… Ratzinger is ezt tanácsolta a modern embernek: tételezd fel, hogy van isten. (196)

Stanczik-Starecz Ervin: Ezernyi tollforgató a virágoskertben: Tíz év múlva tán eljön az okos gépek új nemzedéke: az okos irodalom. Ledőlsz a pamlagra, elmondod, milyen kedved van, s állapotodhoz szabott gépi szövegekből kapsz butuska, nyafogó, giccses, negédes, izgató, megható turmixot, amitől elandalogsz. Arcodon leírhatatlan elégedettség terül el, s belebuksz az öntudatlan lebegésbe, mint hízott légy a meleg szilvalekvárba. Ez nem utópia: ez a diffúz, amorf irodalmi kocsonyás maszlag már rég folyik be a kéményeken, a rosszul záródó ablakokon, belecsúszik a tányérodba, s elveszi az évágyad. (195)

Jerzy Snopek: A Napút nem ér véget: Csodálatos és szörnyű világban élünk. Fájdalmas, hogy az emberi szellemnek különösen az új technológiák terén elért vívmányai ellenére és mellett, a magas művészeti kultúra marginalizálódásának a folyamata is zajlik… a vulgarizált és trivilializált kultúra még veszélyesebb is, mert örömforrásként jelenik meg. Szórakoztat minket, de ha elveszítjük a józan ítélőképességünket és az önkontrollt, halálba kergethet. Megölheti bennünk a magasabb érzések iránti igényt, azt a képességet, hogy a szépet meg tudjuk különböztetni annak csalárd másától, megőrizhessük finom empátiás készségünket. (193)

Fodor Miklós: A természet szentsége – a szentség természete: A nemzedékről nemzedékre szálló tudás arról, mi az ember lényege, lassan szétmállik… Minden kultúra civilizációvá válik, feledi eredetét, engedi, hogy a hatalom, az élvezet és a nyereség akarása vezesse… A jelképek szerves egységbe szervezik a teret, az időt, a zenét, a képet, a gesztusokat és rítusokat, a beszédet és az éneket. Az a kultúra nevezhető teremtőnek, ahol a jelképek mindent átható élet- és közösségszervező hatalmát vallják. (53—54)

Mózsi Ferenc: Bástya: A magyar nemzet mindenkori – hazai és külföldi – rosszakaróinak egyik legfontosabb célja a nemzet önbizalmának, büszkeségének megtörése, és ezzel egyidőben a kishitűségre nevelés, annak sulykolása az iskolában, kultúrában, politikában egészen addig, míg az nemzeti karakterünk meghatározó sajátjává nem szervül. E cél érdekében századokon keresztül hamisították, hallgatták el igaz történelmünket, rontották, ócsárolták nyelvünket, akadályozták a nép, a társadalom és a nemzet természetes, harmonikus együttműködését, egyesülését. Az államot ellopták, annak hivatalaiból az idegenség okuláréja villant a küszöbön kalapját gyűrögető magyarra. (172)

Liszkay Zoltán: A Nap és a hóemberek útja: „Nem kell jó mondatokat írni, olyanokat kell, amilyeneket le se írhattunk volna”. (161)

Kocsis István: Szondi-Napút: A jókedvvel végzett munka fiatalít. Csak az az ember nem öregszik, akinek nincs ideje öregedni. (151)

Messik Miklós: Mit jelentett nekünk? Ahogyan Illyés Gyula mondotta: „A szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol”. (171)

Iancu Laura: Az egyik részemről: Ravasz László szavai: „A rossz dolgok mindig uralkodnak, a jó dolgok pedig szolgálnak” (135)

Halmai Tamás: Hidat ácsolni égtájak közé: A magyar irodalom… folyóirat-központúan szerveződik… Mi a Napút megkülönböztető erénye? A Napút aggályos gondot visel a szellemtani perifériákon alkotókra: a vidéki és/vagy amatőr szerzőkre, illetve az irányzatokon-paradigmákon kívül egzisztálókra. Mindeközben a kortárs kreatív intelligencia legjelesebb alakjai publikáltak-publikálnak a lap hasábjain – Balázs Gézától Iancu Laurától Kiss Annán és Thomka Beátán át hallhatatlan elávozottainkig: Tandori Dezsőig, Vasadi Péterig… (129—130)

Csörsz Rumen István: Szekértáboron túl: A Napút folyóiratban azt szerettük évtizedeken át, hogy ugyanúgy írhatott bele kétkedő urbánus és lelkes népfi, akadémiai szaktudós és műkedvelő, mikrofilológus és panelsámán. (101)

Temesi Ferenc: Éltek? A Napútnak nincs vége. 1999-ben született, élt 22 évet, ami csak a Nyugat 33 éve mellett tűnik kisebbnek… Arthur Miller azt mondta, hogy egy jó lapban a nemzet társalkodik önmagával. Ő persze az újságokra gondolt. Egy folyóiratban egy jó írás olyan hír, ami mindig hír marad. (220)