Advent van! Leginkább csönd kellene! Csönd, ami figyelmeztet bennünket, hogy alig tanulunk valamit csalódásainkból, gyarlóságainkból és a kudarcainkból. Ha körbenézünk a világban látjuk, hogy alig-alig értjük dolgaink valódi értelmét és szinte sohasem vesszük észre az azokban rejlő nevelő, tanító, jobbító lehetőséget. Ideje érkezett a számvetésnek!
Ezen a sötét, fagypont körüli hajnalon Rónay György sorai járnak a fejemben: „Mit ér, hogy itt vagyunk, ha nem tudjuk, hogy hol vagyunk? / – Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk. / A célnál? Nem tudom. A cél, Szerápion, / sokszor maga az út, de csak ha nem / céltalan; s minden célból, ha valóban / cél volt, mindig új út vezet tovább. / Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég, / ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc / és délibáb, Szerápion…” „Ó, jöjj, ó, jöjj, Naptámadat, És hozd vigasztalásodat, űzd el a sötét éj ködét, És vesd el minden félelmét!”
(naptámadat = napfelkelte)
Nincs hozzászólás!