Az M5 Ez itt a kérdés című műsorában a magyar nyelvről beszélgettek. Gulyás István így vezette be a beszélgetést: „Bár a magyar nyelv közel 180 éve hivatalos nyelv, egyre több a számunkra érthetetlen szleng szó, és egyre többet használunk idegen szavakat mindennapjainkban. De hogyan védhetjük meg a magyar nyelvet az idegen hatásoktól?… Milyen lesz a magyar beszéd 200 év múlva?” (Hallomás alapján nem biztos, hogy egészen pontosan idéztem.)

Nem akarom ismertetni az egész műsort, csak arra térek ki, amin — divatos, de kifejező szóval — kiakadtam. Az egyik részvevő, Lackfi János költő azt válaszolta, hogy a nyelvet nem ápolni, védeni kell, hanem színesen használni, „sisteregtetni”. Példaként említette, hogy eleink hadakoztak a német szavak ellen, most meg, ha valaki azt mondja: eszcájg vagy spájz, az bámulatos polgári műveltségnek hat. – Tévedés. Ezek a szavak most is csúnyák, csak éppen jellemzik azt a kort ill. társadalmi réteget.- Az irodalomban ez megengedhető eszköz. De jó, hogy már kamrát és evőeszközt mondunk. És mennyi hasonló, konyha- és iparosnyelvi szó maradt! Nem azért csúnyák, mert németek, hanem azért, mert nem illenek a magyar hangzásba. Éppen annyira, mint a dizájn, a fájl, a workshop stb. Vannak mások, amelyek szintén német eredetűek, de semmi baj sincs velük. Nem nagyon szép, de nagyon kifejező a muszáj. A muss sein ’kell lenni’ kifejezésből származik, de magyarul sokkal nyomatékosabb, mint a kell. Hasonló a persze. A latin per se ’magáért’ szerkezetből származik, de magyarul olyan sajátos szó lett belőle, amelynek jelentésárnyalatát semmi más nem pótolja.

Manapság nem divat hadakozni az idegen szavak ellen. Aki ezt teszi, azt puristának bélyegzik, és a cimkézéstől mindenki fél.  Azzal érvelnek, hogy nem a szókincs a lényeg. De igen, az is.

A magyar nyelv egyik lényeges vonása, hogy toldó. (Ragozónak mondják, de a ragok már a mondattá fűzés eszközei, de a szavak maguk is így keletkeztek, keletkeznek.) A rövid ősszavak (gyökök) részben egy-egy hang kicserélésével, részben képző vagy egy másik szó hozzáragasztásával elágaznak, szóbokrokat alkotnak. Ezért saját szókincsünk összetart. Ha egy ily módon keletkezett vadonatúj szót először hallunk, rögtön értjük, legalább nagyjából. Ha viszont idegenből vesszük át a szót, semmit sem értünk, annak a szónak nincs kapcsolata a előzetesen ismert valósággal. A magyar szó magáért beszél. Értelmes lett volna például a cukkinit zöldtök néven forgalomba hozni. Az olasz eredetiben egyébként megvan az összefüggés a két termény neve közt: zucca = tök, zucchina ’tököcske’ – mert ezt általában kisebbre hagyják nőni. A cukkini (zucchini) többes számú alak. A brokkoli (broccholi) szintén. Ez zöld karfiol (vagy zöldfiol) lehetne, a lime pedig zöldcitrom.

Nem tagadhatjuk, hogy részben azért gazdag a szókincsünk, mert mindig tanultunk más nemzetektől szavakat.  De nemcsak ezért, hanem mert maga a nemzet sok néprészből olvadt össze, és mindegyik rész hozta magával szavait is. Azzal nincs baj ha egy addig ismeretlen fogalommal együtt befogadjuk a nevét – feltév̶e, hogy beleillik nyelvünk hangzásába (vagy megmagyarosítjuk). Ezzel gyarapszik szókincsünk. Persze, a fenti okokból jobb, ha alkalmas magyar elnevezést találunk. Az olyan idegen szavak viszont kifejezetten károsak, amelyek jó magyar szavakat szorítanak ki. Nem műveltség, hanem sznobizmus, ha valaki szempont helyett minduntalan aspektust, hagyomány helyett tradíciót mond. Nem minden szó kincs.

Különbséget kell tenni jövevényszó és idegen szó között. A jövevényszavakat magunkhoz igazítottuk, észre sem vesszük, hogy nem mi alkottuk őket.  Az idegen szavak megtartották idegenszerűségüket, például a latin szavak jellegzetes előképzőjüket, végződésüket, ha használjuk is, külön rekeszben tartjuk őket tudatunkban.  Vendégszavaknak is nevezhetjük az ilyeneket, de a vendégnek idővel illik távoznia.

A fiatalok ma rengeteg angol szót használnak, mert az a „cool”, a „trendi”. (Ez is elhangzott az említett műsorban.) Antalné Szabó Ágnes, az Anyanyelvpedagógia főszerkesztője azt mondta: úgy kell a magyart tanítani, hogy a tanulók büszkék legyenek anyanyelvükre. Ez a lényeg. Aki büszke az anyanyelvére, az nem idegen szavakkal tömi tele beszédét, hanem igyekszik a magyar szókincsből minél kifejezőbben válogatni. (Ugyanő mondta azt is, hogy majd kikopnak a fenti szavak is, mint az ő diákkorában (és az enyémben) használt klassz. Ezek talán igen, mások pedig nem.)

Van mire büszkének lennünk. Írók, költők ódákat zengtek a magyar nyelvről, – egy kis kötet meg is jelent ilyen versekből[1]. Természettudósok sikereiket magyar anyanyelvüknek tulajdonítják, a magyarral ismerkedő idegenek is csodálatukat fejezték ki, legutóbb pedig Matolcsy György közgazdásztól olvastam ilyen nyilatkozatot: „A magyar nyelv csúcstermék, minél többet tudunk belső szellemi kincseiről, annál jobban képesek leszünk azokból társadalmi és gazdasági eredményeket előállítani.” Könyvében két egész fejezetet szentel ennek a felismerésnek.[2]

Mi a magyar nyelv különlegessége a gyökökre építkező toldó—ragozó rendszeren és a gazdag szókincsen kívül?

Mindenekelőtt a logikája:

A nagyobbtól a kisebb felé halad: év—hónap—nap; családnév—személynév; város—utca—házszám. A számneveink is logikusak: magyarul huszonöt – németül fünfundzwanzig, azaz öt és húsz; magyarul kilencvennyolc — franciául quatrevingt-dixhuit azaz négyszerhúsz-tizennyolc.

A szórend nem nyelvtanilag kötött, hanem értelemfüggő. Ez árnyalt, lényegre törő kifejezést tesz lehetővé.

Nincs nyelvtani nem.

Nincsenek a főnévnek ún. esetei – azaz helyzetüktől függő alakváltozatai, hanem rengeteg önálló jelentésű rag és névutó van, amelyek nagyon pontosan jelölik a különféle körülményeket. (Ezeket tévesen nevezik a nyelvtanok esetragoknak, ugyanis az indoeurópai nyelvekben a mi ragjainknak és névutóinknak elöljárók felelnek meg, és részben ezek vonzatai az esetek.)

Névszó is lehet állítmány.

Közeli kapcsolatban van a természettel. Rengeteg hangutánzó—hangulatfestő szavunk van, és erősen  képekben, hasonlatokban gondolkodunk. Szinte észre sem vesszük, milyen gyakran használunk szólásokat.. Sok szólásunkban a történelmünk rejtezik. Pl. Nem hajt a tatár, több is veszett Mohácsnál, nem enged a negyvennyolcból. (Annak már semmi értelme, hogy nem enged a huszonegyből.)

Aczél Petra a vitában szóba hozta többek között a szólástévesztéseket. Erre Lackfi János azt mondta, hogy a szólástévesztés a következő körben a szólás. Ha ahelyett, hogy vaj van a fején, mindenki azt mondja, hogy vaj van a füle mögött, akkor az a szólás. Ebben is tévedett. A vaj van a fején szólás azon az anekdotán alapul, hogy egy gyerek vajat lopott, és a kalapja alá rejtette, de a vaj a napon megolvadt, és lecsurgott. A kalap alá lehet vajat rejteni, de a fül mögé hogyan? A dió sem lehet nehéz, csak kemény. A lónak pedig nem túrós a háta (mitől lenne?), hanem túros. Ha a képszerűség nincs meg, nincs értelme a szólásnak.

A műsor részvevői valamennyien szeretik az anyanyelvüket. A költő azért, mert bőséges, jól alakítható anyag, Blankó Miklós azért, mert kultúránk hordozója, Aczél Petra azért, mert nagyon különleges  nyelv. Szerethetjük egyszerűen csak azért, mert a mienk. De ami a mienk, arra igenis vigyázni kell; ha élőlény – márpedig a nyelv olyasmi, úgy is mondjuk, hogy élő nyelv –, akkor felelősséggel tartozunk érte, gondozni kell, nem hagyhatjuk elvadulni, elgazosodni.

[1] Koszorú. Száz vers az anyanyelvről. Anyanyelvápolók Szövetsége, 1994.

[2] Matolcsy György: Magyar jövőkép és stratégia 2010-2030.