A különböző média-meghatározások rendszerint megkülönböztetik az úgynevezett „hagyományos” médiát (mely kategória magába foglalja a nyomtatott sajtótermékeket, valamint a „broadcast” média – rádiók és tévéadások – szolgáltatásait, melyek egyirányú, lineáris történetszerkezetben – az interakció és az azonnali visszajelzés lehetőségének mellőzésével – juttatják el a tartalmakat a fogyasztókhoz), valamint az újmédiát (Balázs 2023a, b). Ezen utóbbi kategóriába tartoznak a közösségi internetmédiák (internetmédiumok), a különböző elektronikai eszközök alkalmazásai, valamint a streamingszolgáltatók és a videómegosztó platformok, melyek esetében gyakorta van lehetőség az interakcióra, az ezeken történő információ-áramoltatás nem egyirányú, hanem kölcsönös, a tartalommegosztás pedig számos esetben bárki számára elérhető lehetőségként jelentkezik. Szakadát István szociológus meghatározása szerint „(…) az újmédia a digitális hálózati kommunikáció révén létrejövő médiatípus átfogó neve. Az új média fogalma magába foglalja a multimédia és interaktív média jellegű tartalmakat, az újszerű egyéni és közösségi cselekvési formákat egyaránt.” (W1) Bruno Schivinski és Dariusz Dabrowsky lengyel médiakutatók véleménye szerint pedig „(…) az újmédia bármely digitális eszközön, interaktív felhasználói visszacsatoláson, illetve kreatív részvételen alapuló, bármikor a mindenkori igény szerinti tartalomhoz való hozzáférést biztosító jelenség.” (Forgó 2008) Amint az a fenti meghatározásokból is kiolvasható, az újmédia sajátja a felhasználók aktív részvétele nemcsak a tartalomfogyasztásban, hanem a tartalomelőállítás területén is, ez a jelenség pedig radikálisan átalakította a médianyilvánosságot, s ennek megfelelően döntős hatással van a jelen társadalmára is. Az elkövetkezőkben az újmédia ilyen jellegű társadalmi hatásait kívánom bemutatni – a teljesség igénye nélkül.

Szilágyi-Gál Mihály Az internet mint anarchia – Szólásszabadság és internetetika (W2) című munkájában rámutat: az a tény, hogy önkéntes csoportok bármiféle felsőbb hatalom vezetése nélkül, önként vállalt (az alá-fölé rendeltségi viszonyt mellőzve) viszonyokban találják meg egymást, azt jelzi, hogy a világháló „az első olyan globális kommunikációs hálózat a történelem során, amelyben az anarchista vízió megvalósul”. A tanulmány ugyanakkor hangsúlyozza: miközben a világháló felhasználói bizonyos tekintetben ugyan támaszkodnak a különböző államok jogrendszereire, ugyanakkor – az online térben – kibújnak az államilag meghatározott szabályrendszerek alól. Mindez megfelelően példázza, hogy az online nyilvánosság és az újmédia milyen döntő mértékben van hatással társadalmunkra, hiszen a különböző államok illetékes hatóságai bár igyekeznek szabályozni a szólásszabadsággal kapcsolatos kérdéseket, mára már a médiafolyamatok jelentős (már-már döntő) része mégis globális keretek között zajlik. A probléma ugyanakkor nem újkeletű, még ha globális méretének valódi hatásai napjainkban mutatkoznak meg leginkább: amint arra Szilágyi-Gál Mihály is rámutat, már az 1840-es években a távíró, majd az 1920-as években a rádió megjelenésével módosultak a szólásszabadság törvényes feltételei, hiszen ezen eszközök megjelenésével – amelyek segítségével már más országok területeire is lehetett jeleket küldeni – elmosódtak a különböző államok illetékességi területei, noha a kezdeti időkben még döntően az államok törvényi monopóliumai irányították az említett technológiákat. Fontos megállapítani: a világméretű információközlő- és kommunikációs rendszerek megjelenése nem eredményezte a kezdeti sajtótörvényekhez hasonló, átfogó szabályrendszerek létrejöttét. Szilágyi-Gál Mihály rámutat: „Ulrike I. Heinrich és Rolf H. Weber közel két évtizeddel később már kimondottan az online médiáról állapítja meg, hogy a három leginkább visszatérő terület, amelyen a számos nemzeti és nemzetközi médiaszabályozás nem jut egyezségre, a tulajdonlás, a szűrés (tűzfalak, szűrőprogramok) és a cenzúra (W2. 8. p.) Jól érzékelhető tehát: miközben az újmédia elterjedése bizonyos értelemben demokratizálta az információterjedést, szélesre nyitva a lehetőségek tárházát a felhasználók előtt, akik immár tartalom-előállítókként is megjelenhettek, egyszersmind felszámolva a kizárólag egyirányú, lineáris kommunikációt, mely a hagyományos médiumokra volt jellemző, ugyanakkor az újmédia szabályozásának lehetősége kikerült az állam lehetőségei közül, mindez pedig nem csak a felhasználók szabadságát gyarapította, hanem bizonyos veszélyeket is magában rejt. A felhasználók gyakorlatilag korlátozások nélkül léphetnek kapcsolatba egymással és a legváltozatosabb tartalmakhoz juthatnak hozzá – az esetek túlnyomó részében térítésmentesen –, de napjainkban elkerülhetetlenül számolnunk kell az ezen kedvező jelenségekkel egyidőben és fokozottan terjedő gyűlöletbeszéddel, az adathalászat illegális módszereivel, valamint a felhasználók szellemi és fizikai épségét is veszélyeztető zaklatási formákkal. Szilágyi-Gál Mihály az internet lényegi szerkezetét alapvetően anarchistának tekinti, hiszen az mellőzi a központi hatalom és törvény meglétét. A központi szabály- és szokásrendszerek hiánya magába foglalja annak a veszélyét, hogy az újmédia tereit működtető globális vállalatok és tartalomszolgáltatók gyakorlatilag bármilyen külső (vagy felsőbb) kontroll nélkül végezhetik tevékenységüket, mely ugyanakkor jelentős hatással van a társadalom minden csoportjára és területére. Megállapítható továbbá, hogy az újmédia felhasználói bizonyos elvárások és normarendszerek szerint cselekednek, ám az internet egészét nézve nem létezik egy egységes etikai normarendszer, mely bárkire is kötelező érvényű lenne. A szerepek felcserélődése és folyamatos felcserélhetősége (bárki lehet fogyasztó, majd ezt követően tartalom-előállító) egyrészt demokratikus jelenség, másrészt felveti a hitelesség kérdését is, hiszen nem tudható, hogy a fogyasztó mennyire tekinthető hiteles (szakértői) információforrásnak egy-egy adott témában. A nézőpontok, megszólalások és értelmezések sokfélesége egy-egy információ vagy hír kapcsán a mindennapokban is tapasztalható módon azt eredményezi, hogy a felhasználók a média egészét is egyre inkább megbízhatatlannak tekintik, a megannyi megszólalás pedig olyan zajt eredményez a nyilvános térben, hogy a fogyasztók egyre bizonytalanabbá válnak annak kapcsán, hogy mely forrásokat tekinthetik hitelesnek és melyeket nem.

Gálik Mihály (2020: 27) a Visszhangkamrák és szűrőbuborékok – A hírfogyasztásról szóló vita a digitális hálózati média-ökoszisztéma világában című tanulmányában rámutat: „az a sokak által vélelmezett és még az ezredfordulón megfogalmazott fordulat, miszerint a hírforrások elérhetőségének bővülésével egyidejűleg de facto beszűkül az egyének figyelmét megragadó, az általuk kiválasztott hírek és információk köre, a mértékadó kutatási eredmények tanúsága szerint nem következett be.”  Ugyanezen tanulmány ismerteti azt a felhasználói szokást, mely szerint az újmédia fogyasztói szívesebben előtérbe helyezik a könnyedebb, szórakoztató tartalmakat a közügyekkel foglalkozó híradásokkal és tartalmakkal szemben, s mivel az újmédia platformjai elsődleges célnak tekintik, hogy a felhasználók minél több időt töltsenek el az adott média fogyasztásával – a különböző platformok a felhasználók idejéért és figyelméért versenyeznek –, az erre „szakosodott” algoritmusok a későbbiekben is a felhasználói preferenciák szerint formálják a megjelenő tartalmak folyamát. Mindez elősegítheti a médiatartalmak alapján kialakuló egyéni valóságok deformálódását, egyszersmind a közügyektől való felhasználói elfordulás elősegítését, melyet Gálik Mihály „hírszakadékként” nevesít. Abból a felhasználói szokásból következően, miszerint a fogyasztók a hírek kínálatából csak azokat választják ki, melyek számukra érdekesek vagy a világnézetükkel megegyező formában keretezik az eseményeket, könnyen létrejöhetnek olyan valóság- és véleménybuborékok, melyeknek egyeneságú következménye a társadalom polarizálódása, a valódi, őszinte és erőszakmentes társadalmi viták eltűnése, illetve a társadalmi párbeszéd végletes ellehetetlenülése. Mindezek kapcsán Russel Neuman megállapította: az emberek többsége csupán a nyilvánosságot nyert események és vitás kérdések szűk körét méltatja figyelemre, azokat, amelyek felkeltik érdeklődésüket, esetleg érzelmi szinten vonják be őket, az indulati tényezők pedig jelentősen befolyásolják a hírek iránti figyelem alakulását. Ugyanakkor fontos megemlíteni: az újmédia különböző platformjai mellett a hagyományos médiatípusok is komoly hatást gyakorolnak a társadalomra és a nyilvánosságra, minderre pedig azért képesek, mert ezen utóbbi médiaformáknak és szolgáltatóknak – azok intézményesültsége és intézményi jellege miatt – gyakran nagyobb hitelességet tulajdonítanak, s hogy szükség van rájuk, bizonyítja ezt az egyszerű tény is, hogy a kortárs médiaversenyben továbbra is töretlenül működnek, sőt, Gálik Mihály szavait idézve „a hagyományos hírmédia (legacy news media) az összes nehézség ellenére is ott van a színtéren, a tévék és a rádiók hír- és információs mű- sorainak közönsége sem tűnt el, és a nyomtatott hírmédia néhány erős szervezete is a felszínen maradt, az offline hírmédia legerősebb márkái (brands) pedig jellemzően a hírportálok világában is megtalálták a helyüket, látogatottságuk a demokráciák többségében kifejezetten az élbolyba tartozik.” (Gálik 2020: 32)

Az újmédia társadalomra kifejtetett hatásainak vizsgálatakor ugyanakkor elkerülhetetlen kitérni egy további jelenségre is, nevezetesen arra, hogy a közélet (választott) alakítói a közösségi platformok lehetőségeit kihasználva – és gyakran a hírmédiákat kikerülve – kezdtek el kommunikálni a közösséggel (ezt a jelenséget a szakirodalom az önmediatizáció fogalmával jelöli), ezáltal pedig a hírek folyamában saját személyükre és az általuk képviselt ügyekre terelik a figyelmet. Megfigyelhető tehát, hogy a szerepek ismét felcserélődnek: azok, akikről a híreknek „szólniuk kellene”, önmaguk is hír-előállító és hírközlő tényezővé válnak. Mindennek azonban politika-technikai jelentősége is van: azáltal, hogy a hírközlő politikai személyiség direkt módon kezd kommunikálni a felhasználókkal, a megnyilvánulásaira érkező reakciók is szabadon elérhetővé válnak számára. Az így megképződő adatmennyiség gyűjtése és elemzése hozzájárulhat a politikai üzenetek optimalizálásához, vagyis az olyan kommunikációs tartalmak legyártásához és terjesztéséhez, amelyek tartalmilag (és stílusát tekintve) megegyeznek a felhasználók elvárásaival. Ez a jelenség tovább erősítheti a „véleménybuborékok” és a „szekértábor-logika” kialakulását, ugyanakkor Bene Márton (2017) a Megosztó politikusok – Virális tartalmak a képviselőjelöltek Facebook-oldalain a 2014-es kampányban című munkájában rámutat: a virális posztok legfontosabb eleme a negativitás. A közélet formálói a legtöbb esetben – a minél nagyobb elérés érdekében – épp a virális tartalmak előállítására törekednek, így az ezen tartalmak által generált nyilvános diskurzusok nagyban hozzájárulnak a szélsőséges közállapotok előidézéséhez. Bene Márton megállapítja: „E tartalmak túlnyomó része negatív, a politikai ellenfelet támadó jellegű. Bár a negativitás a közösségi oldalakon folyó politikai kommunikációban betöltött kiemelkedő szerepét már más kutatások is igazolták (Hansen et al. 2011, Bene 2016, 2017a), a politikai viralitás irodalmában az érzelem szerepével kapcsolatban vegyesek voltak az eredmények. Néhány kutatás szerint az érzelemtelítettség, nem pedig az érzelem tónusa számít elsősorban: mind a negatív, mind a pozitív érzelmek elősegítik a viralitást (Berger & Milkman 2012, Stieglitz & Dang-Xuan 2012). Ebben a kutatásban a virális posztok körében a negativitás nagymértékű dominanciájára derült fény, pozitív tartalom nem jelent meg itt.” (Bene 2017: 34)

 Mindez igazolja: az újmédia sajátosságából fakadóan, miszerint lényegében bárkiből lehet tartalomszolgáltató, nehezebbé vált a médiatartalmak kontrollja is, a minél nagyobb elérés generálása érdekében pedig a közéleti szereplők egyre inkább törekednek a megosztó, szélsőséges érzelmeket kiváltó tartalmak előállítására és közzétételére, mely döntő mértékben befolyásolja a társadalmi diskurzusok milyenségét, valamint a társadalom belső szerkezetének alakulását. Az újmédia sajátosságainak ismerete épp ezért elkerülhetetlen, s miközben nem mondhatunk le a hagyományos média fontosságának felismeréséről, napjainkban mindinkább számolnunk kell az életünk számos területén jelentkező újmédia jelenségeivel, melyek megértése nélkül képtelenek leszünk koherens és helytálló megállapításokat tenni a jelen társadalmi folyamatairól (Balázs 2023b).

Irodalom:

Balázs Géza (2023a) Az internet népe. Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest.

Balázs Géza (2023b) Újmédia-kislexikon. IKU, Budapest.

Bene Márton (2017) Megosztó politikusok – Virális tartalmak a képviselőjelöltek Facebook-oldalain a 2014-es kampányban, Médiakutató, XVIII/1-2. szám

Forgó Sándor (2008) Az új média és az elektronikus tanulás. Új Pedagógiai Szemle

Gálik Mihály (2020) Visszhangkamrák és szűrőbuborékok – A hírfogyasztásról szóló vita a digitális hálózati média-ökoszisztéma világában, Médiakutató, XXI/1. tavasz.

W1. Szakadát István: Új média, hálózati kommunikáció, http://mokk.bme.hu/archive/szocjegyzet_newmedia

W2. Szilágyi-Gál Mihály: Az internet mint anarchia – Szólásszabadság és internetetika, Médiakutató, XVI. évf., 2. szám, https://www.mediakutato.hu/cikk/2015_02_nyar/01_szolasszabadsag_internetetika.pdf

A szerző:

Birtalan Albert, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Politika, közigazgatás- és kommunikációtudományi kar, Újságírás és Digitális Média Intézet, alkalmazott médiatudományok mesterképzés hallgatója