Gondolatok a Mobilvilág (összeállította: Nyíri Kristóf, 2010.) című könyv kapcsán
A vezetékes távíró (Morse, 1838), telefon (Bell, 1876) és a „drót nélküli” távíró (Marconi, 1899)
megjelenésével az információ függetlenedett az ember fizikai mozgásától, és elkezdődött a tér és idő
tágulása, Marshall McLuhan nyomán: az emberi érzékek kiterjesztése.
Új időszabályozás született. Kezdetben a vasút, a menetrend vezette be a pontos idő fogalmát. Majd
az állami rádió pontosidő-jelzése szimbolikusan és ténylegesen is szabályozta a napi tevékenységet. A
mobiltelefónia hatására a társadalmi cselekvésterek egymásra tolódtak, időbeosztásunk állandó
újrarendezésére van szükség.
A kommunikáció mint emberi alapszükséglet. A kommunikáció a latin communicatio szóból
származik, legáltalánosabb értelemben részesítést jelent. Elsősorban nem információcsere, hanem a
közösségi összetartozás fenntartására szolgál, így a mobilkommunikáció is: közösségfenntartó.
Dunbar szerint a nyelv a pletykálkodás eszköze, a fecsegés mély emberi igényt fejez ki. A
kommunikáció hiánya katasztrófaként jelenik meg. A társadalmi élet azonos a kommunikációval,
minden valódi társadalmi élet oktató-nevelő hatású (Nyíri 2010: 25—26).
Emberi önmagunkat kommunikációs technológiáink tükrében érthetjük meg. Mark Turner tézisét a
21. század kommunikációja projekt konferenciáján mondta el (Nyíri 2010: 99). A telekommunikációs
konvergencia önképünk harmonikusabbá válását is elhozhatja. Az egymásra épülő konvergens
folyamatok: a technológiák, a tartalmak, a piacok, az üzleti modellek, a globális/lokális, a
tevékenységi terek, a munkaidő/szabadidő, a testünkön viselt tárgyak funkcionális konvergenciája
(talán legjobb példaként a sokfunkciós szemüveg említhető); a beszéd és írás konvergenciája, a
képernyő konvergenciája (televízió, számítógép, mobilkijelző), az ember-tárgy közötti kommunikáció
(ember-tárgy, tárgy-tárgy, tárgyak kommunikációja, például riasztó-telefon, különféle érzékelők,
önvezető autó).
Mobiltelefon. A mobiltelefon önmagunk kiterjesztésének eszközévé vált. Egy kutatás szerint az
iPhone-osok inkább extrovertáltak, fiatalok és nők, akik státuszszimbólumként tekintenek a
telefonjukra; az Android-felhasználók inkább férfiak, őszinték, barátságosak, akiket kevésbé
foglalkoztat a vagyon és a státus.
A mobiltelefon egyre több funkciót egyesít, egy mindentudó, mindent megoldó okoskészülékké válik.
Az okossá fejlesztett mobiltelefon (hang-kép-szöveg közvetítésének korlátlan lehetőségével) az
uralkodó médium: újmédia, új tömegmédia. Minden más médiától különbözik, mivel személyhez
kötött és személyre szabott médium, amely ugyanakkor miniszámítógépként a beszélt, írott és
vizuális kommunikáció sokféle fajtáját tárolja. Egy korai fontos funkciója az sms, amely a szemtől
szembe vagy akár mobilbeszélgetésben nehezen kérdezhetőt vagy kimondhatót teszi leírhatóvá. A
mobiltelefónia hatására az intimszféra-magánszféra-nyilvánosság közötti határvonalak elmosódnak,
gyakorivá válik a magánszféra vizuális megosztása (webkamera, blog). (Az újmédiához lásd: Balázs
2023.)
A mobiltelefon mintegy elménk részét alkotja. A kiterjesztett elme gondolata Andy Clarcktól: a
számítógép az elme külső csatolt része, a mobiltárs gondolkodási mechanizmusunk komponense
(Nyíri 2010: 36). Hasonlít ez a gondolat Merlin Donald külső emlékeze tfelfogására (Nyíri 2010: 37),
illetve a Hajnal István által említett új, írásbeli gondolattechnikára (Nyíri 2010: 38). Wittgenstein
pedig így fogalmazta meg: a gondolkodó alany az egyéni agyon túli eszközökre és emberi közösségre

terjed ki… (Nyíri 2010: 39). Ám kérdés is fölmerül Eliotnál: Hol a bölcsesség, amit elvesztettünk a
tudásban: hol a tudás, amit elvesztettünk az információban? (Nyíri 2010: 31.) A költői kérdés korunk
pedagógiai vitáiban visszhangzik: enciklopédikus vagy (információ)kereső tudásra van-e szüksége az
új generációknak?
A mobilkommunikáció – közösségfenntartó. Az emberek közötti közösségi viszonyokat leképezi a
mobilkommunikáció is. Bár a hatóköre globális, mégis elsősorban kisközösségeken és kistérségen
belül kommunikálunk. Az új agykéreg és a társas élet kapcsolata (kovarianciája, együttváltozása)
kimutatható Robin Dunbar (Nyíri 2010: 81—83) „szociális agy”-felfogásában. Eszerint az emberek a
kezdetektől fogva kisszámú erős és nagyszámú gyenge kapcsolatból álló csoportokban élnek: a
kezdetektől kimutathatók (úgynevezett Dunbar-körök) körülbelül 5 fős erős, 12-15 fős szoros,
valamint maximum 150 fős laza kapcsolatok. Az emberi csoportok szerveződése a mobilközösségekre
is igaznak tűnik, s ezek skálafüggetlen, a természetre, társadalomra jellemző hálózatot alkotnak,
melyek kisszámú tengelypontból (hub) és nagyszámú kevés kapcsolatból (node) állnak

Balázs Géza