Skip to main content

Benczik Vilmos: Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben

- 2023. 03. 19.

Mi lesz a Gutenberg-galaxis után? A kérdést már McLuhan föltette, nem vagyunk híján a jóslatoknak,
sőt a lehetőségeket megfogalmazó tudományos válaszoknak sem. Ennek egyik oka a téma eleve
sokoldalú volta. Alapvetően kommunikációelméleti kérdésről van szó. A kommunikációelméletet sok
kérdésben magába olvasztja a nyelvtudomány, illetve a nehezen körvonalazható médiatudomány. A
szemiotikának is lehetne mondanivalója e tárgyban. Olyan tudományágak, mint a szociolingvisztika,
az antropológiai nyelvészet, a folklorisztika, a nyelvökológia, a nyelvpolitika, a nyelvstratégia, a
nyelvművelés, bár mindegyikkel érintkezik, egyik sem tekintheti maradéktalanul kutatási területének
ezt a témát. A témának filozófiai vonatkozása is lehetséges: hiszen a kommunikációs technológia
kapcsolatban van a gondolkodással is.
De mi is ez a téma? Benczik Vilmos könyvének címe – csupa nagybetűvel írva – a NYELV, ÍRÁS,
IRODALOM szavakat emeli ki, ez azonban akár még irodalomelmélet, szövegtan vagy
művelődéstörténet is lehetne. De nem arról van szó, hanem a nyelv kommunikációs technikáinak,
technológiáinak bemutatásáról, a most zajló változások történeti kontextusba helyezéséről, a
„drámai”, „forradalmi” kommunikációtechnológiai átalakulások modellezéséről. Fontos téma, mert
korunk összes problémája kapcsolatban van a kommunikációval. Ennek tudományos feltárása,
megértése a legfontosabb, s nem mellékes az sem, hogy segítsük ezeknek a problémáknak a
megoldását.
Benczik Vilmos könyvében a kommunikációs technikák történeti sorrendje szerint halad, vagyis: az
írásbeliség előtti kor (ehhez képest az összes többi ideje elhanyagolható, vagyis az újabb és újabb
információs korszakok egyre jobban rövidülnek) és az írásbeliség kora (amelynek kisebbik része a
valóban forradalmi változást hozó „sokszorosított” írásbeliség, ezzel külön fejezet is foglalkozik: Az
írás extenzív és intenzív fejlődése). Majd az írásbeliséghez kapcsolódó két fontos szempontot külön is
tárgyal: a nyelv és az írás viszonyát, valamint az írásbeliség és a szépirodalom kapcsolatát. Ezek
nagyon szükségesek a 19. század legvégén, a 20. században kiteljesedő harmadik nagy korszak, az
úgynevezett „másodlagos szóbeliség”, az írásbeliség visszaszorulásának a megértéséhez. Itt ismét két
magyarázó fejezet következik: az írásbeliség túlértékeléséről és a lehetséges utóéletéről szólók. A
nyelv ugyan egyetlen létforma, de több megnyilvánulási formája, technológiája van, és ezek a
technológiák mindig visszahatnak a nyelvre.
Benczik Vilmos körültekintéssel és kritikával tárja elénk mondanivalóját. Módszerét bátran nevezem
filológiainak: ez a klasszikus bölcsészettudomány alapmódszere. Igen tág körben tekintett körül
(persze vannak „kedvenc” szerzői, akiket nagyon sokszor idéz: például a tudományos „slágerré” vált
McLuhant vagy Ongot – itt jegyzem meg, hogy Benczik Vilmos McLuhan első magyarországi kiadója
és a fordítás gondos ellenőrzője is egyben).
A technikai-történeti korszakolás akár statikusnak is tekinthető. Azonban több korszakban
találkozunk azzal a nézettel, hogy egy újabb kor technikája ráépül az azt megelőzőre, mintegy
„megszüntetve megőrzi” azt. A technológiaváltások tehát megőriznek valamit a múltból. Érdemes
lenne ezt a gondolatot következetesen végigvezetni: vajon miként csúsznak egybe a technikák és
ennek következtében miként keverednek a gondolkodási formák, mechanizmusok. (Az egyes nyelvi
formák, szövegformák, műfajok alakváltását, továbbélését több helyen tárgyalom ebben a
könyvben.) Tehát egyfajta továbbélésről, átfejlődésről, átcsapásról van szó. Dinamikus felfogásra
emlékeztet a Túlértékelt írásbeliség? című fejezetben található gondolkodás-beszéd-írás triptichon
(231), amelyet Vigotszkij nyomán föltehetőleg a szerző alkotott meg. Ez az ábrázolás valóban
nagyszerű, mert statikus ábra keretében dinamikusan mutatja a nem nyelvi gondolkodás (A), a nyelvi

gondolkodás (C) és a nyelvre épülő gondolkodás (B) kapcsolatát a szóbeliség–írásbeliség tengelyen
történő elmozdulással – kijelölve olyan kommunikációs helyzeteket, amelybe beleférnek nem
artikulált tudattartalmak (a), mint például a déjà vu, a művészi nyelvhasználat (b), a gondolkodáson
kívül eső tudattartalmak, automatizmusok (c, d), a verbális köznapi és tudományos gondolkodás (e)
és a nyelvileg nem nagyon kezelhető, absztrakt tudattartalmak (f), például a matematikai
gondolkodás.
Izgalmas az írás terjedéséről szóló fejezetben az írógépről szóló rész. Szépe György is megjegyzi, hogy
amíg a könyvnyomtatásról és következményeiről könyvtárnyi irodalom íródott, az írógépkorszak
lényegében feldolgozatlan maradt. Ezt a hiányt részben pótolja most a szerző: az írógép
technikájának a nyelvre gyakorolt több hatását is fölsorolva.
Az olvasás technológiája: hangos és néma olvasás. Vajon az olvasás sebessége, például a
napilapolvasás („átfutom az újságot”), a gyorsolvasás mennyiben előlegezi meg az írás-olvasás új
lehetőségeit (digitális környezetben)? A gyorsolvasónak a leggyakrabban csak valamiféle homályos
kép, „folt” marad meg az „olvasott” szövegről, újságok esetében talán az sem.
A szerző szerint a számítógépes szöveg: anyagtalan, az átemeléssel, törléssel gyakran kevésbé lineáris, kollektivizálható,  átalakít(hat)ja emlékezetünket (például ellustítja) stb.
A szerző felidézi Hernád István találó elnevezését az internetes kommunikációra: égreírás, de még
nem esik szó a hálózati kommunikáció jellemzőiről, az e-mailről, a csetelésről, és a
mobilkommunikáció olyan jellemzőiről, mint az sms vagy a wap*. Viszont mind a digitalizációt
megelőző multimedialitásról, mind pedig a digitális-informatikai forradalom egyik eredményéről, a
hipertextről árnyalt és pontos képet rajzol a szerző.
Benczik Vilmos könyve kapcsán a továbbiakban következő kérdésekre kereshetjük a választ:

Mi lesz az írással/olvasással – különösen az oktatás, a „lazuló írásbeliség”, funkcionális
analfabétizmus tükrében?

Van-e (nyelvi) alternatívája a tömegkultúrának és a tömegmédiumoknak?

Hogy viszonyul mindehhez a hagyomány (a technológiai hagyomány, általában a hagyományos
műveltség)?

Szükség van-e a hagyomány oktatására, vagy radikális váltással erősen szelektálni kell a művelődési
ismereteket (például az iskolai tantárgyakat is)?

Mit kezdjen az ember az információbőséggel és az információhiánnyal?

Milyen kulturális-társadalmi hatásai vannak a hipertextnek?

Van-e, legyen-e nyelvi eszmény (ha igen, mi és ki határozza meg, ki gondozza)?

Vajon a diszlexia nem csak egy nyilvánvaló tünete a nyelvi technológiaváltásnak?

Az új világ politikai-politológiai-társadalomtörténeti szempontból részvételi (participációs)
demokráciának tekinthető?

Miképpen modernizáljuk a nyelvtanoktatást (mert az új nyelvi technológiák alapjaiban fogják
átgyúrni a kommunikációt, az egyes nyelvhasználati szinteket, a nyelvtant, a szókészletet, általában a
kommunikációs modort)?

Mi váltsa fel a magyar nyelv oktatásában az irodalomközpontúságot? A mai irodalom a „nyelv
működésének megértését” szolgálja, vagy annál többet?

Hogyan lehet felkészülni az iskolában, a tantárgyakban (például a magyar nyelvtanban) a
folyamatos technikai újításokra, a technológiák egymásba szerveződésére, utóéletére?

Ezeket a kérdéseket vetik föl bennem Benczik Vilmos könyvének gondolatai. Megismerni a
kommunikációtechnológiák múltját, jelenét, majd továbbmenni, továbbgondolni – talán ez a
legfontosabb feladatunk, s a kérdésekre közösen kell megkeresnünk a válaszokat. Mert ha nem
tesszük, talán már senki sem fogja megírni ennek a könyvnek a folytatását. (Balázs 2007: 495–499).
(Benczik Vilmos: Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben. Trezor, Budapest,
2001.)

BALÁZS GÉZA

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

x