Skip to main content

Benczik Vilmos: Jel – hang – írás

- 2023. 03. 19.

Medialitás nélkül nincs nyelv. Hiszen a nyelvet nem lehet megragadni, még elgondolni, feltételezni
sem lehet. Benczik Vilmos könyvében ez így jelenik meg: verbalitás és mentalitás összefügg, mert
nem verbalizált gondolat – eltekintve néhány művészeti ágtól – nem kommunikálható. Egy ideje azt
mondjuk: a nyelv több létformában él. Benczik Vilmos másként fogalmaz: a nyelv egyetlen létforma
(alapforma), de több technológia. Akkor tehát az a kérdés, hogy a létforma vagy a technológia,
esetleg a médium (a medialitás, a médiumszerűség, azaz a közvetítő közeg szerintiség) a nyelviség
megragadható formája? A különböző fogalmakban közös: a formai elem. Az alapgondolat
nyilvánvalóan McLuhantól jön („a médium maga az üzenet”), azaz a médium befolyásolja a közlést.
Benczik Vilmos ekként pontosít: a médium határozza meg a nyelv koncipiáltságát (tervezettségét,
szerveződését). Ha továbblépünk, akkor jöhet McLuhan: a médium befolyásolja a közlést. S ha még
egyet lépünk, akkor ez következik: a médium befolyásolja a kultúrát, a gondolkodást. (A gondolat
magában rejti az antropológiai nyelvészet alapgondolatát, a nyelvi relativizmus hipotézisét Sapir-
Whorftól.) Ezért nem lényegtelen a szóbeliség és az írásbeliség állapota.
Benczik Vilmos könyvének gondolati pillérei tehát: a beszéd, az írás, a másodlagos szóbeliség, de ezek
a következő nagy fejezetekbe vannak olvasztva: Kommunikáció, Nyelv, Stílus, Irodalom, Olvasás.
A beszéd az emberré válás elemi és megkérdőjelezhetetlen élménye, mozgatórugója. A beszéd a
hétköznapi beszédmódok, valamint a folklór hordozója. Óriási lehetőség az evolúcióban, hogy a
nyelvben őrzött kollektív tudás, tudásbázis, a folklór immár lehetővé tette a tapasztalatok egyéntől
független őrzését, átadását. Évezredekig a beszéd közvetítette a tudást (mnemotechnikai
maradványai a mai napig használatban vannak), határozta meg az emberi élet körülményeit (például
a hang jelölte ki a poliszok határát). De a beszéd gátja is volt egy fokon túl a fejlődésnek. Az írás
nélküli népek nem tudtak a kultúra magasabb fokára jutni. A gondolkodás fejlődésének kutatói
legalábbis úgy vélik, hogy a perui indiánok kipuja (csomóírása) olyan zárt, rögzített kommunikációs
rendszer, amelyből nem lehetett továbblépni. A perui Machu Picchu az inkák sok titkát zárta magába.
Az írás forradalmi létmódja, technológiája a nyelvnek. Egyúttal azonban elindította az emberi
gondolkodás és kultúra átalakulását. Fejlődése során egyre tökéletesedik, bár hiba lenne a képírás →
betűírás (fonetikus írás) irányt föltétlenül csak fejlődésnek tekinteni. Egyes gondolkodók szerint
(például Ankerl 2000: 294) a kínai írásban óriási összetartó erő és kreativitás rejlik, talán ez az egyik
rejtett oka Kína modernizációjának. Benczik azonban úgy véli, hogy a betűírás (Kr. e. 8. évszázad)
létrejötte hozta létre a valódi szóbeliség-írásbeliség paradigmát, mert a korábbi jelentésrögzítő
írásrendszereknek nem volt közvetlen érintkezésük a szóbeliséggel. Mindenesetre az írás azzal, hogy
létrehozta az irodalmat, láthatóvá, kézzelfoghatóvá, mozdíthatóvá és az emberi elmétől
elszakíthatóvá tette a kollektív tudást, biztosabbá a kultúraátadást, és csökkentette az egyén
felelősségét is. Ennek az lett a következménye, amelyet már McLuhan is megfogalmazott, hogy az
írás (például a hagyományátadás terén) feledékenyebbé, lustábbá tette az embert. Az írásbeliség
különösen érdekes mozzanatai: a képírástól a betűírásig az absztrakció erősödése, valamint a
multimedialitásból a monomedialitás felé vezető lépések sorozata: a hangos olvasás elnémulásával a
világ devokalizációja, a zeneiség, az akusztikusság és az intonáció visszaszorulása. Bizonyos mai nyelvi
változások, jelenségek is ennek folyományának tekinthetők: a nyelv „zenei” elemeinek csökkent
értékű használata (különösen írott szövegek fölolvasásában), másik részről az „éneklő” beszéd
terjedése (kétséges a szegmentálás, ezért énekel), a betűejtés szaporodása (már nem hallja szóban,
ezért úgy ejti, ahogy olvassa).

A hangrögzítéssel és hangtovábbítással létrejövő új kommunikációs-nyelvi létmód az úgynevezett
másodlagos szóbeliség, amely a jelek újabb „színeváltozását” okozza. Módosul a szóbeliség, oldódik a
monomedialitás.
Benczik Vilmos könyvének további értékes fejezetei a szóbeliség-írásbeliség gondolatkörbe
távolabbról illeszkednek. Ilyennek tekinthető a nyelvek természetes vagy mesterséges voltáról vallott
gondolata, amelynek konklúziója, hogy az emberi nyelv ma már inkább mesterséges, mint
természetes, mivel a nyelvek mindegyikét diszkrét jelek túlsúlya jellemzi. Egy másik tanulmányában
azt állapítja meg, hogy a nyelvhasználó embert metaforizálásra a nyelvi lehetőségek eredendő
inopiája (hiánya) készteti. A metaforakényszernek ma inkább előnyeit láthatjuk, mert a metafora
folyamatosan fejleszti az ember analogikus gondolkodását.
A szóbeliség-írásbeliség paradigma kapcsán vetődik fel a beszéd idézésének (narrációjának) a
lehetséges módja. A magyar szakirodalom egyenes beszédről, függő beszédről és szabad függő
beszédről (SZFB) tesz említést. Létezik azonban szabad egyenes beszéd (SZEB) is, amely annyiban
különbözik az egyenes beszédtől, hogy az elbeszélő központozási jelek és segédszavak segítségével
nem ágyazza bele a szövegegészbe a megidézett beszédet, ezért a szöveg olvasásakor az olvasónak
nincs közvetlen fogódzója ahhoz, hogy éppen kinek a szövegét olvassa. A modern magyar prózában a
SZEB alkalmazása gyakori (például Krasznahorkai Lászlónál), a szakirodalom azonban nem tesz róla
említést. Fölvethető ez a jelenség az internetes szövegek kapcsán is.
A szerző visszatérő gondolatai az írásbeliségnek az új (digitális) világban való működésével
kapcsolatosak: „Úgy gondoljuk, hogy az írásbeliség visszaszorulása fölött érzett aggodalmat
szűklátókörűség lenne egyszerűen konzervativizmusnak, a megszokott kommunikációs technikához
való oktalan érzelmi ragaszkodásnak minősíteni. Az aggodalomnak igen reális alapjai vannak, ugyanis
az írás olyan mértékben megváltoztatta, gazdagította az emberi nyelvet – a beszélt nyelvet is! –, hogy
»kicsúszása« a nyelv mögül végzetes következményekkel járhat. Az ember – és a (verbális)
gondolkodás – színvonala könnyen visszasüllyedhet a ma fosszíliaként kutatott elsődleges szóbeliség
állapotába. Egy ilyen elszegényedett nyelvvel szemben a konkurens ismeretközlési technológiák – a
könnyen emészthető analóg képi jelek s a nyelven »átnyúló« programozási kódok – már játszva
diadalmaskodhatnak. S ebben az esetben könnyen valósággá válhat Vilém Flussernek az a víziója,
hogy egykor majd az emberi kommunikációban legfeljebb olyan – színes, érdekes, de mégiscsak
alárendelt – szerep jut a beszédnek, mint manapság a nápolyiak közlésfolyamataiban a
gesztikulációnak.” De a szerző nemcsak a beszéd mint elsődleges (természetes) kommunikáció,
hanem az elsődleges írásbeliség védelmére is figyelmeztet: „A tét ugyanis nemcsak az iskolai irodalmi
nevelés sikere, s ezáltal az irodalom jövője, még csak nem is az olvasáskultúra megmentése, hanem
az emberiség által az elmúlt évezredek folyamán fokozatosan elért interiorizált írásbeliség megóvása
a megkezdődött enyészettől.”
(Benczik Vilmos: Jel – hang – írás. Adalékok a nyelv medialitásának kérdéséhez. Trezor Kiadó,
Budapest, 2006.)

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x