Első moldvai utam utolsó fényképét sodorta elém a számítógép szeszélye. Leginkább lelki előkészületek után indultam neki a „béfelé” vezető útnak. Vonat, autóbusz, ahogy ott mondták „kursza” vitt a célom felé. Senkivel sem álltam szóba, próbáltam észrevétlen maradni. Mindennél jobban vágytam rá, hogy saját környezetében hallhassak moldvai magyar beszédet. A „három keresztnél” szálltam le s gyalogosan, egyetlen pici, kopott műbőr táskával az oldalamon indultam a hatalmas csángó falu felé. Talán nem voltam elég ügyes, talán a besúgók hálózata volt túl éber, így alig két órát tölthettem a faluban. A kútnál verődtem szóba a képen látható, fiatalasszonnyal. Kezdeti bizalmatlansága hamar eloszlott. Megtudtam, hogy tudja magyarosan a pénteki imádságot, amit cinkacska korában a bunikája rendre tanított neki. Meg a „Kaszálómba van egy nyírfa” kezdetű balladát… No eddig tartott az én első moldvai utam. A poros Szeret-menti város őrszobáján egy magyarul (érzésem szerint szándékosan hibásan) beszélő egyenruhás hosszas „beszélgetés” után azt mondta, rosszat akarok Romániának, mert engem nem a fejlődés, hanem a szegénység és a múlt érdekel. Szerencsére a kis diktafonom annyira lekötötte őket, hogy a piciny, zsebemben lapuló fényképezőgépre idő sem maradt. Aztán valósággal kidobtak, mehettem, amerre láttam, azzal az megfellebbezhetetlen ukázzal, hogy 24 órán belül hagyjam el az országot…