November 1-e, mindenszentek, – vagy ahogyan nagyanyám emlegette „mindönszentök” ünnepe. Az ősi keresztény tanítás szerint a szentek egyességégének a napja. Eszerint az élő és elhalt hívek titokzatos, az időn, mint létezésen átívelő közösséget alkotnak, és az Úr színe előtt egymásért is imádkoznak. A küzdő vagy zarándok egyház a földön éppen élők közössége, a szenvedő egyház a már meghalt és bűnei miatt a tisztítóhelyen szenvedők csoportja és végül a diadalmas, vagy üdvözült egyház pedig a már mennyekbe jutottak, Istent színről színre látók társasága. Mindenszentek napja mindazon ismert és ismeretlen megdicsőült ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, név szerint nem emlékezik és nem is emlékezhet meg.
November 2-án, halottak napját, a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapját üljük. A „küzdő egyház” megemlékezik a „szenvedő egyházról”. Erre a napra már korábban rendbe hozott sírokat, virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, gyertyákkal, mécsesekkel világítják ki. „Adj Uram örök nyugodalmat a megholt híveknek és az örök világosság fényeskedjék nekik! Nyugodjanak békében – az Úr Jézus Nevében!” – imádkozzák a sírok mellet. Az idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régi följegyzések szerint volt ahol egyenesen máglyát gyújtottak, s amíg az égett egyfolytában harangoztak. Régen faluhelyen otthon is szokás volt gyertyát gyújtani, imádkozni a megholtakért. Halottak napjának estelén az otthonokban annyi szál gyertya lobogott, ahány halottja volt egy-egy családnak.
Kép: saját felvétel Gyergyóremetéről, a csutakfalvi temetőből.
Nincs hozzászólás!