Néztem a házakat, kapukat egykori emberek, családok, közösségek életének színterét s Hamvas Béla igazsága járt a fejemben: „az élet nem más, mint megrázva, megalázva, megrendülve lenni, mint a gyökerekkel kitépve lenni, kínlódni és őrjöngeni a fájdalomtól és a borzalomtól…” Azután megláttam ezeket a sárkányokat. Egy bontásra ítélt ház, pusztulásra ítélt ősi jeleit, amiből mára minden bizonnyal csak ez a sárguló dia maradt – ez is csak azért, mert látszólag céltalanul éppen arra jártam. De megvan a kép, s régi erdélyi ácsok keze nyoma így a gyarló fényképen is átsüt s hirdeti, hogy az életet több, mint természetes, az élet varázs, az élet kegyelem s, hogy annak komoly őrzői vannak…