Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Harangozó Imre

Harangozó Imre

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások

„A költészet az emberiség anyanyelve” – amikor egyszerre szólal fel író és irodalomtörténész

2021.04.12.nincs hozzászólás

Az 55. alkalommal megrendezett magyar nyelv hete második napján, április 12-én 19 órakor vette kezdetét a költészet nyelvét körüljáró irodalmi-nyelvi esszéelőadásokat felvonultató közel egy órás beszélgetés.

A nézőket Balázs Géza köszöntötte, vendégei pedig Balogh Andrea, Boka László irodalomtörténészek, valamint Hartay Csaba író, költő, gazdálkodó voltak. Balázs a zene, a költészet és a nyelv szoros egymásba kapcsolódásával vezette be a szakértők előadásait, Hamvas Béla Scientia Sacra című művére hivatkozva pedig felhívta a hallgatóság figyelmét a gyakori jelenségre, amikor is szegényesnek, kevésnek érezzük nyelvünket ahhoz, hogy rajta keresztül fejezzük ki, amit látunk. A Hamvas-idézet a költőket, az álmokat, a kisgyermekeket és a nem kontrollált helyzeteket állította párhuzamba a szimbólumok, metaforikus képek észrevételének tekintetében. Ezek ugyanis a világban mindenütt jelen vannak, ám sokszor nem figyelünk fel rájuk.

Az előadók közül elsőként Balogh Andrea kapott szót, aki a megzenésített verseket választotta témaként, két fő szempontot véve figyelembe. Egyrészt, hogy kik voltak azok a magyar költők, akik dallammal látták el saját verseiket, vagy akiknek szövegeik népszerűek a versek megzenésítésével foglalkozó művészek körében, a másik, hogy mely zeneszerzők, zenei formációk tűzik ki elsődleges céljuknak a lírai művek hangszeres átdolgozását. Egy Weöres Sándor-idézetre hivatkozott, amely segítségével lényeges különbséget tett a prózai és verses kifejezésmód, illetve a két műnem célja között. Míg az előbbi a valós gondolatok megszólaltatására alkalmas, addig az utóbbinak sokkal inkább a dallamára, formájára kell figyelnünk befogadóként. Ezt a gondolatot tovább fűzve kifejtette a szöveg és a ritmus találkozásait és szétválásait. Példaként Balassi Bálintot hozta, mivel ő pályája korai szakaszában nótajelzéssel látta el verseit, amelyeket kései költészetében már nem jelenített meg, azonban maga a népiesség, a dallamosság sosem tűnt el műveiből. Balogh felsorolt néhány olyan költőt, akik tudatosan figyeltek arra, hogy ne távolodjon el írásaikban egymástól maga a szó és annak hangzásvilága. Pálóczi Horváth Ádámot, Vörösmarty Mihályt, Petőfi Sándort említette, utóbbit jelölve meg csúcspontként, akinek több, mint kétszáz versét zenésítették meg ötven év alatt, csak a Nemzeti dalt közel harmincféleképpen dolgozták fel. Foglalkozott vele többek közt Egressy Béni, Szénfy Gusztáv, Erkel Ferenc és Kodály Zoltán. Sok esetben a megzenésítő részéről vallomásként, önkifejezéséként értelmezhetők ezek az átdolgozások, amelyek általában populárisabbak, mint maga a szöveg. A Kaláka és a Misztrál együttest ajánlotta a hallgatóság figyelmébe, akik missziójuknak tekintik az irodalmi szövegek hangszerre vitelét. Néhány kortárs költő is szóba került, akik előszeretettel mozognak a dalok világában. Grecsó Krisztiánról beszélt, aki a Rájátszás nevű formáció aktív tagja. Ők nem a teljes irodalmi szöveget jelenítik meg dalaikban, hanem ahhoz kapcsolódva, abból inspirálódva írják meg dalszövegeiket. Lackfi János vallásos tartalmú dalait, Balázs Imre József saját maga által megzenésített gyerekverseit emelte ki. Utóbbinak a Kirándulás a felhőben című kötetét ajánlotta, amelyhez külön CD-melléklet is tartozik hanganyagként a leírtakhoz. Zárásként azt a konklúziót vonta le, hogy a kortárs költészet sokkal inkább hajlik a performanszra, gondoljunk akárcsak a slam poetryre.

Másodikként Boka László szólalt fel, aki a lírai értékű dalszövegeket vette górcső alá. Kiemelte irodalmunk legismertebb versét, a Himnuszt, ami azért különleges, mert egyetlen egy fajta megzenésítése él a köztudatban, míg a többi költemény esetében számos interpretáció fordul elő.  Sztevanovity Dusán, Lovasi András és a Quimby dalszövegeit dicsérte, ám kérdésesnek találta, hogy az irodalmi közeg befogadja-e ezeket. Kiss Judit Ágnes, Nagy Gáspár és Szabó T. Anna olyan verseit sorolta fel, amelyek dalszövegeket idéznek meg vagy ezek parafrázisai, de még ennél is érdekesebb volt hallani Peter Hamillről szóló néhány gondolatát, aki egyszerre rockénekes, zeneszerző, költő és dalszövegíró is. Hamill szerint a szöveg csak akkor nyer értelmet, ha dallamot is kap, erre hozta Boka ellenpéldaként Bob Dylan irodalmi Nobel-díját s az e körül kialakult vitát. Végül a kötetként kiadott dalszövegekről beszélt, például a Géczi János szerkesztette Likó Marcell-könyvről, valamint Kovács Ákos és Bereményi Géza dalairól.

Utolsókét az eddig kilenc verseskötetet és hat regényt publikáló Hartay Csaba mesélt személyes történeteket gimnáziumi magyar nyelv és irodalom bukásától kezdve, első kötetének megjelenésén át arról, hogyan talált rá költészetre. Sikertelen tanulmányai miatt ugyanis szülővárosából, Szarvasról Szeghalomra kellett költöznie, ahol az egyedüllét kényszerítette a poézissel való foglalkozásra, ami azóta – több, mint húsz éve – a mindennapjai részét képezi. Elmondta, esetében általában úgy születik a vers, hogy felfigyel arra, milyen jól hangzik kimondva valami, s erre az alapra fűzi fel a szöveg egészét. Hisz abban, hogy vagy a szöveg írja önmagát vagy valaki súgja a fejében a sorokat, vezeti a kezét. Éppen ezért eleinte nehezen írt felkérésre, ám megtanulta, hogy lazán kell kezelni a művet, amelyen éppen dolgozik, nem szabad görcsösen formázni, akkor könnyen megfelelővé tud fejlődni. Kicsit más irányba terelve a beszélgetést Balázs Géza Berzsenyi Dánielhez hasonlította a sokkötetes szerzőt, ugyanis ő volt az utolsó, aki a versírás mellett a gazdálkodással is foglalkozott. Megkérdezte, hogy lehet ezt a kettőt összehangolni. Hartay elmondta, édesapja volt az igazgatója a szarvasmarha telepnek, amelyet 2014-ben örököltek húgával. Szerinte ugyanolyan munka ez is, mint bármelyik másik, amit a szerzők végeznek írás mellett, hiszen ő főként adminisztrációval foglalkozik. Édesapja gondolatait idézte: „ez egy olyan ház, amit minden reggel fel kell építeni, hiszen minden este beomlik.” A gazdálkodáshoz kapcsolódó történeteit Nem boci! című, szociografikus regényében örökítette meg. Elmondta, igyekszik beosztani idejét, nagyon fontos számára, hogy legyen alkalma a jegyzetelésre készülő szövegeihez és az olvasásra. Holtág című regényét annak köszönheti, hogy eltörte a bokáját és több hetet otthon kellett töltenie, ekkor született meg a mű. Végezetül Balázs Géza Hartay Lerepül a hülye fejetek című szarvasi diákregényét ajánlotta, amely a nyolcvanas évek tragikus és varázslatos világát dolgozza fe és amelynek a napokban jelent meg második kiadása.

Az este különlegessége abban rejlett, hogy egymást végig hallgatva, egymás után szólaltak meg irodalmárok, irodalomtörténészek és szerzők, akik reflektáltak a másik munkásságára, előadására.

A beszélgetés visszanézhető itt.

Új hozzászólás