Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Harangozó Imre

Harangozó Imre

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások

Ünnepség Kossuth-nótával, díjátadással – magánlakáson
Szülőföldünk 5.

2021.03.13.nincs hozzászólás

Másodszor köszönt ránk március 15. úgy, hogy nem ünnepelhetünk közösségben.

Marad a médiában látható, hallható válogatás a jól bevált régi, és a karanténnal viaskodva készített új  produkciók között, és persze az olvasás.

Elő is vettem egy könyvet, címe: MÁRCIUS 15-e EMLÉKÉREM 1981- 2010. Üzleti polcot sosem látott, magánkiadásban készült a hajdani szereplők örömére, és – remélhetően – utódaik tanulságára, hogy emlékeztessen nagyszerű emberekre, és az átélt időkre.

„A jó baráti közösségek és a közös célok teszik elviselhetővé a létet, különösen olyan történelmi helyzetekben, amikor szinte elképzelhetetlennek tűnik a közeli változás.” – írta az előszóban Hoppál Mihály ma már Széchenyi-díjas néprajztudós, a könyv szerkesztője, a címben jelzett emlékérem egyik alapítója. Ezért döntött úgy 1980-ban néhány barátjával, hogy létrehoznak egy ’bizottságot’, és alapítanak egy díjat, amit minden év március 15-én adnak át egy arra érdemes személynek, aki munkásságával vagy egyetlen kiemelkedő művével a nemzetet szolgálja, maradandó értéket hozott létre, és a Kádár-rendszerben nem tartozik a kitüntetésekkel elhalmozott  kedvencek közé.

Megszületett a díj: egy szép bronzérmet készített Péterfy László szobrászművész (ma már Kossuth-díjas)  egy oklevél, szövegét Szakály Ferenc történész (sajnos 1999-ben elhunyt) fogalmazta latinul, és Molnár Imre iparművész írta az általa készített pergamenre. Egy bőrtokot is készített a művész (ma már Ferenczi-díjas és az MMA tagja), abba helyezte az összegöngyölt pergament, miután a bizottság minden tagja ellátta kézjegyével az oklevelet. (Az említetteken kívül alapító volt: Kovács István író, Csete György építész, Jankovics Marcell filmrendező,  Szemadám György festőművész, Pethő Bertalan pszichiáter, filozófus és Szakály Ferenc halálát követően Fodor Pál történész.)

Az ünnepség,  egyre gyarapodó számú meghívottal, Hoppál Mihály és felesége Haider Edit muzeológus lakásán március 15-én este 8-kor kezdődött a Kossuth nótával, amelyet legtöbbször Sipos Mihály – az 1986-ban szintén kitüntetett Muzsikás együttes tagja – intonált hegedűjén, majd egy felkért szónok méltatta a díjazott munkásságát. A koccintás és a gratulációk után a büféasztalhoz járult a társaság, s a falatozást, beszélgetést követő hangulatban mindig akadt a vendégek között egy zenész vagy énekes, aki elindította a közös éneklést, amelynek hangjai még jóval éjfél után is kiszűrődtek a csendes budai utcára.

Az első kitüntetett negyven éve, 1981-ben Katona Tamás történész volt. Ő is, s a 2010-ig díjazottak közül szinte mindenki kapott később hivatalos elismeréseket is, mintegy igazolva a ’bizottság’ jó választását, csakis az értéket elismerő döntését.

Róluk, a 40 díjazottról szól a könyv, interjúkkal, személyes beszámolókkal gazdagítva és sok-sok fényképpel, amely ezeknek a magán-márciustizenötödikéknek az ünnepélyes, vagy vidám pillanatait örökítették meg. Örömmel, érdeklődéssel és nem kevés nosztalgiával olvasom az írásokat, és nézem a régi arcokat.

Aki egyszer meghívást kapott Hoppálék estjére, azt szívesen látták a következő években is. Nemcsak a kitüntetettek, de 1981-2010 között a díjátadók vendégeinek nevét is közli a kötet, ugyanis Molnár Imre évről évre gondoskodott arról, hogy a belépők – a háziak köszöntése után, de még az első koccintás előtt – aláírják a vendégkönyvet. Így került összesen 275 név a könyv utolsó lapjaira, közülük legalább pár tucatnyian jöttek el egy-egy alkalommal.

Nem tudom, hogy vált-e valaki érdemtelenné az örökös meghívásra, de 275 név némelyikéről tudni lehet, hogy számára a nemzeti ünnep és a Kossuth-nóta szimbóluma már nem ugyanazt jelenti, mint korábban.

Az utolsó évekre sajnos az idő múlása fájdalmas ritkítást végzett a korábban díjazottak, s az őket ünneplők soraiban.  Az alapítók bizakodtak, hogy átadhatják a jó ügyet és a szervezést a következő nemzedéknek. Ezt a reményt fejezi ki Hoppál Mihály az előszó végén: „…jó visszatekinteni, mert úgy  érezhetjük, hogy tettünk valamit, s talán példát mutattunk az utánunk jövőknek, gyermekeinknek, unokáinknak, hogy érdemes közösséget létrehozni, barátságokat őrizni, közösen cselekedni, s talán „a haza fényre derül”.

Új hozzászólás