Ilyen volt, ilyen lett! – írhatnák fel azokra a valódi, dokumentumértékű képsorozatokra, amelyek egy-egy hajdan szebb napokat látott, majd háborútól, emberi gondatlanságtól, vagy csupán a múló időtől lepusztult épület, tér, városrész megújulásának történetét követhetjük nyomon. Különösen kedvelem azt az újabb szokást, hogy az építkezéseket körülvevő palánkon nem grafittik, hanem a rekonstrukció alatt álló épület kinagyított fotói tekinthetők meg régmúlt, múlt és jövő időben. Azaz: milyen volt eredetileg a fénykorában, milyen lett egy kényszerű átépítés vagy felújítás során, és milyen lesz, ha majd lebontják a kerítést, és kertépítők végzik el az utolsó simításokat.
Otthonom, az I. kerület bővelkedik ilyen újjászületésekben, de van is mit helyreállítani, hiszen ez a kerület, s azon belül a Várnegyed szenvedte meg az egyik legnagyobb háborús pusztítást, amit a következő évtizedekben csupán a legszükségesebbekre szorítkozó helyreállítás orvosolt, többnyire igénytelen megoldásokkal.
Szembeötlő és kedvező változások a 2010-es évek elején kezdődtek, amikor az 1875-83 között Ybl Miklós tervei által épített Várbazár húsz év rom, majd húsz év vidám „ifipark” lét, végül harminc év tetszhalál után Várkert-bazárként kezdhetett új életet, mint rendezvényközpont, több kiállítóhellyel, bisztróval és reneszánsz kerttel.

Kevésbé volt mostoha sorsú a Vízivárosban 1900-ban megnyílt Budai Vigadó, mert az a háborús romokból helyreállítva Népművelési Intézetként és az Állami Népi Együttes székhelyeként működött, míg két éve a teljes külső rekonstrukció és belső átépítés után ismét Budai Vigadó lett, továbbra is otthont adva Hagyományok Háza néven a népművészetnek és az egyik leghíresebb magyar védjegynek: az Állami Népi Együttesnek. De hogy milyen művészet volt helyreállítani a Kallina Mór és Árkay Aladár tervezte pompás épület eredeti külső arculatát és belső értékeit, azt előtte, a Corvin-tér kis parkjában megtekinthető fotókiállítás mutatja be a funkció változásaival együtt. Bálterem, étterem, kávéház, kaszinó nem várja a vendégeket, mint hajdan, de gyönyörű színházterem, táncház-aréna, kiállító helyiségek, műhelyek és mindezeket kiszolgáló háttér annál inkább.
Legnagyobb változásokat maga a Palotanegyed éli át. Még esős vagy hideg időben is nehéz abbahagyni a szabadtéri fotókiállítás tanulmányozását, hiszen amit saját életünk több-kevesebb évtizede alatt látványként megszoktunk, mennyiségben is csak hányada az itt látható eredetinek. De ennek is örültünk, hogy Széchényi Könyvtárként, Nemzeti Galériaként, Budapesti Történeti Múzeumként a hajdani királyi palota legfőbb épületei állnak, és kiemelt kulturális szerepet töltenek be. Hiszen megannyi felvételt láthattunk a főváros ostroma után szinte romhalmazzá vált épületegyüttesről. Csoda, hogy ennyit meg lehetett menteni – mondtuk. Vagy mégsem csoda?
Az utóbbi években már a civil közönség is megismerhette azokat a tényeket, amelyekről korábban csak az idősebb építészek és történészek tudtak, hogy hány értékes épület szenvedett sokkal kisebb kárt a háború alatt, mint maga a királyi palota, mégis lebontották. A Lovarda az 50-es években, József főherceg palotája 1968-ban, míg a Főőrség épülete a Stöckl-lépcsővel 1971-ben esett áldozatul a részben osztályharcos, részben a műemlékek iránt érzéketlen politikai akaratnak. Visszaépítésükre, és a Vár sok más kisebb-nagyobb rekonstrukciójára jött létre a Palotanegyed tervezőjének nevét viselő Nemzeti Hauszmann Program, amelynek részletei ott láthatók a fotókon. Pontosabban: a Lovarda és a Főőrség épülete már a szabadtéri kiállítás mellett elkészülve látható és várja, hogy a járvány elmúltával belülről is megismerhessék a hazai és a külföldi turisták.
Persze, a magyar múlt, és annak tárgyiasult emlékei iránt érzéketlen, sőt ellenséges szemlélet ma is él és virul, s fölösleges pénzpocsékolásnak tartja mindazt, amiről a fenti sorok szólnak, de bízzunk abban, hogy a fanyalgásnál még ma is erősebb Vörösmarty figyelmeztetése: „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék.”