Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások

A néző szava(z)
Színház és nyelv 71.

2020.12.25.nincs hozzászólás

Előfordul, hogy a színészek a nézőket is az előadás aktív részeseivé kívánják tenni.

Úgy vélem, ezzel csínján kell bánni. Nem biztos, hogy mindenki vágyakozik az efféle reflektorfénybe, sőt! Színházlátogatásaim során az interaktivitásnak sokféle fajtájával találkoztam már. Amikor az egyik színész névjegykártyát vagy könyvjelzőt osztott a publikumnak, azt senki nem ellenezte. Egy alkalommal az első sorban ülő egyik nézőnek (ők vannak a leggyakrabban „veszélyben”) kellett volna felolvasnia egy újságból egy részletet, mire közölte, hogy nincs nála a szemüvege. Emlékeimben kutatva még egy sajátos közönségaktivizáló módszer jut eszembe. A Hajmeresztő című interaktív bűnügyi társasjátékban a nézőkön múlik, hogy miként végződik a darab. (Érdemes lenne egyébként egy reprezentatív felmérést végezni ez ügyben: miként fogadják a nézők azt, amikor így bevonják őket az előadás menetébe?)

Legutóbb pedig nem is akármilyen interaktivitást kívánó előadást láttam. Szavazni kellett, nyilatkozatot aláírni, sőt egy rögtönzött népgyűlésen bárki hozzászólhatott az előadás második felvonásának közepén. Nagyon szeretem azt, hogy Kisvárdán, a színházi fesztiválon egy héten át formabontó, merész, izgalmas sokrétű előadásokat lehet megnézni.

Ibsen a kortársunk, ezt leginkább A nép ellensége című műve bizonyítja. A Marosvásárhelyi Színház Tompa Miklós Társulata ezt fokozottan érvényesítette, mivel a darabot mai „hangszerelésben” és Keresztes Attilának a tőle megszokott egyedi és pontosan átgondolt rendezésében adta elő. Stockmann apa és gyermekei vacsora után sisakban és mellényben kerékpározni indulnak, a lapszerkesztő Hovstadt (Galló Ernő) a laptopját mindig magával viszi, és azon dolgozik, valamint a mobiltelefon is gyakran előkerül. Az előadás beszédmódja is ehhez igazodik, a nagy monológoktól eltekintve szinte végszavak nélkül, kötetlenül beszélgetnek a szereplők, egymás szavába vágva, meg-megismételve egy-két gondolatot. Ezzel azonban a nagy összeütközés még fokozottabb lesz: Tomas Stockmann doktor felfedezése a kisváros (fürdő)vizének szennyezettségéről, sőt mérgezettségéről (Sebestyén Aba hiteles alakítása), kontra a polgármester, Ejlif Stockmann (Robert Szilárd) gondolkodásmódja: ha ez kiderül, akkor a város nagyon sok pénztől esik el, hiszen nagy ívben elkerülik a turisták. Az, hogy ők testvérek, nem szokatlan a drámairodalom összeütközéseiben. Ez a dráma ugyanakkor Ibsennek a demokráciáról, a többségi akarat szerinti döntés valós tartalmáról is szól.

Sándor L. István az előadásról szóló kritikájában úgy fogalmaz, hogy az alkotók fokozatosan készítik elő, hogy a játék végül kilép a hagyományos színházi keretek közül, és közös fórummá alakul. Ezt erősíti a díszlet is: a pástszerű színpad két oldalán foglalnak helyet a nézők, szemtől szemben. A közönség megnyitásának fokozatai vannak: először a már említett támogató nyilatkozat aláírásával kezdődik, az Aslaksent alakító Henn János természetesen a nézőtéren, a nézők sorából áll fel, és adja körbe az ívet, hogy mindenki álljon Stockmann doktor mellé. Ezután következik az interaktivitás csúcspontja: 25 percre a színházterem (jelen esetben a kisvárdai zsinagóga épülete, amely leszűkítve, stúdiószerűvé átalakítva egy népgyűlésnek ad helyet) egy igazi fórummá változik. Ez amennyire újszerű, elismerendő és bátor vállalkozás és igazi színházi kuriózum, legalább annyira hordoz magában buktatókat is. Ugyancsak Aslaksen közvitára bocsátja és elfogultan moderálja azt a nézőkkel lefolytatott párbeszédet, amelynek a kérdése: demokráciában élünk, avagy sem? Mik a tapasztalatai, mindennapos megélt „élményei” a nézőknek a sajtószabadsággal kapcsolatban? Igen ám, de joggal veti fel Sándor L. István kritikus, hogy nem volt egyértelműen tisztázva a kontextus. A publikum tagjainak színháznézőként vagy állampolgárként kellett megnyilatkozniuk? A hozzászólók többsége természetesen nem a színházi előadás adta helyzetben szólalt meg, hanem az utóbbi státuszában mondta el gondolatait. Így nyílt, jelen idejű, (politikai) fórummá alakult az előadás. A harmadik lépcsőfoka a nézői interaktivitásnak a szavazás volt arról, hogy Stockmann doktor a nép ellensége, avagy sem. A kék cédula volt a „nem bűnös” szavazat, a piros pedig az „igen, az”. Lehet, a mellettem ülő néző tudott valamit, vagy előre látta a végkimenetet, mivel a szavazatszedő színésznek félig viccesen mondta: aztán nem meghamisítani az eredményt! De! Úgy lett! A nézők a manipuláció áldozataivá váltak, mivel jól látszott, hogy szinte mindenki a kék cédulát dobta az urnába, a takarásban azonban kicserélték, és kiborították belőle a sok piros cédulát. Ez természetesen nem az az előadás volt, amelynek a zárását a nézők szabták meg, hiszen Ibsen pontosan megírta.

Felhasznált irodalom: Sándor L. István: A színház mint fórum. Ellenfény, 2019/3. 13–20.

Fotó: Kerezsi Béla

Új hozzászólás