Egy másik bolygón/párhuzamos dimenzióban/világtól elzárt helyiségben rekedt szereplőknek nehézséget okoz kommunikálni a mindennapi világban maradt társaikkal. Az ilyen helyzetek rendszerint félelmetesek és a nézők tekintetét a képernyőre szögezik, szorongást váltanak ki. A komédiák esetében az eltérő nyelvi kódok használatának eredménye a humor. Egy párhuzamos dimenzióból/másik társadalmi csoportból/idegen országból érkező szereplők közti helyzetkomikum a kommunikáló felek egymás mellett történő elbeszéléséből, pontosabban mellébeszéléséből származik.

Talán nem túlzást azt állítani, hogy a mostani rendkívüli időszakot egyszerre jellemzi a szorongás és a komikum, és hogy a jelenlegi különleges helyzetben a távoktatásban a kommunikációnak van a legnagyobb szerepe. Ez a kommunikáció egyszerre idézheti meg a tudományos fantasztikus filmek rettegéseit, vagy éppen a komédiák humoros világát.

2020 márciusában egy olyan mértékű globális változás állt be abban az egyébként is komplexitással és bizonytalansággal teli világunkban (lásd VUCA), amilyenre a 21. században eddig nem volt még példa. Világszerte a kormányzatok a koronavírus terjedésének lassítása érdekében különböző korlátozó intézkedéseket, többek között iskola bezárásokat rendeltek el. Magyarországon tanterven kívüli, digitális munkarendben folyik tovább az oktatás. Így az online távoktatás, és a módszertani kereteit meghatározó digitális pedagógia jelentősége gyakorlatilag pillanatok alatt kulcsfontosságúvá vált. Habár a globalizáció révén világszerte egységes technológiai sztenderdeket használnak, a megfelelő kommunikáció megléte vagy hiánya az, ami meghatározza a távoktatás sikerességét.

A legnagyobb változás, hogy a tanár és a tanuló – az osztály vagy az egyetemi csoport – nem tartózkodnak egyidőben a valós térben. Nem látják egymást. Nem veszik a nonverbális jeleket. Ezeket egyébként az emotikonok bizonyos fokig képesek pótolni. Fura helyzeteket is szülhet azonban az emotikonok meggondolatlan használata, egy szigorú osztályfőnöknek vagy Heidegger, Gadamer és Habermas gondolat-világában élő-szárnyaló professzornak smiley-t küldeni nem biztos, hogy a kívánt hatást éri el. Akkor persze, ha a kívánt hatás a sikeres kommunikáció volt. De engedjük is el az emotikonokat, és térjünk át a kommunikációs zavarok kihívásaira. Tapasztalatom szerint a legnagyobb kihívás a jelenben az oktatásban, hogy megszűntek a hagyományos órarendek, átalakult az időbeosztás, egy tanulónak vagy egyetemi hallgatónak gyakran egyidőben kell lennie több órán. Ez előfordulhat a normális egyetemi működés során is, de a probléma most még hangsúlyosabb. És ha elégtelen a kommunikáció, a tanuló nem kap elég információt arról, hogy milyen platformon lesz az óra megtartva, mi az aktuális feladat, ha tanár csak negyedórával korábban vagy később kezdi az óráját, akkor végképp elveszett az online térben. Feladja, nem vesz részt a távoktatásban.

A jelenlegi állapot komoly változásokat hozott. A szülők például aktívan vesznek részt a tanulási folyamat támogatásában és tanár-tanuló közti kommunikációban. A tanár instruáló szerepe is megnő, amit csak úgy tud betölteni, hogy aktívabban kommunikál. Egyben le kell küzdeni az online megjelenő óriási zajt is. A hagyományos oktatási módszereket kell adaptálniuk a virtuális térben. Az, ami az osztályteremben már jól működött, most átkerül teljes mértékben a hálózatra. Habár tetemes szakirodalma létezik már a témának, a tanároknak meg kell tapasztalniuk, hogyan tudják kivitelezni egy előadás, magyarázat, vagy számonkérés megtartását online. Ráadásul minden tanuló és minden osztályközösség más. Az egyetemen kisebb például a tananyaggal és módszertanokkal kapcsolatos kötöttség is, de amíg az egyik csoportom igényli, hogy a YouTube Live valósidejű előadásom után videó konferencia formájában is megbeszéljük a szakmai kérdéseket, addig a másik csoport tiltakozik ez ellen, és mindent elkövet, hogy ne kelljen bekapcsolnia a webkameráját. Ott ülnek tehát kikapcsolt kamerával és mikrofonnal egyesek. Mintha a falnak beszélnék.

A digitális pedagógia tehát korábban nem látott flexibilitást vár el a tanároktól és az adott helyzethez való gyors alkalmazkodást. Meg kell oldani az olyan kommunikációs helyzeteket, amikor megszakad egy valós idejű videó konferencia, és a tanulók nem tudnak újra csatlakozni, annak ellenére, ha meg is találják az eredetileg elküldött (Zoom, Meet, stb.) linket. (Szorongás.) Meg kell oldani az olyan helyzeteket, amikor lefagy a tanár számítógépének a böngészője a „liveozás” közben, és a tanulók nem tudják, mikor indul újra az előadás és várják az újra linket. (Szorongás és passzivitás, kilépés a tanulási folyamatból.) De komikus helyzet is akad bőven. Amikor az élő adásba besétál egy félmeztelen/meztelen szülő/gyermek (Komikum és NDK filmekben látott naturalizmus). Amikor a gyerekek az óra vége felé már 3 percenként jönnek, hogy mikor hagyja abban az apa/anya a tanulást/tanítást. (Szorongás és komikum.)

És az utolsó szorongásos történet mára. Gyerekkori gyakori rémálmom volt, hogy átaludtam a vakációt, és szeptember közepén ébredtem, amikor már elkezdődött az iskola. Lemaradtam két hét oktatásról! Ébredésem után is hosszan gyötrődtem emiatt. Vajon hogyan pótlom majd az anyagot? És ott volna persze a mérhetetlen szégyenérzet is amiatt, hogy kihagytam az iskolát. Ha sok időnk lenne, készítsünk egy gyors Doodle felmérést, vajon hány tanuló számára okozna ma szorongást egy ilyen álom? És hányan álmodnak még a kihagyott oktatási hetekkel? Rém vagy csodálatos álmokat?