A szótárak útbaigazító, felvilágosító és szabályozó szerepüknél fogva értékes és nélkülözhetetlen szellemi kincsesládái mindennapi életünknek. Az átlagolvasó számára talán nem árt elöljáróban egy kis szótártörténeti ízelítő sem.

A betűrendes szótárak előzményeinek a kéziratos szójegyzékeket tartja a nyelvtörténet: a latin nyelv tanulásának megkönnyítése végett a tankönyvekben a latin szavak mellé vagy fölé írták a magyar megfelelőket. Csak kettőt említek ezúttal: a Königsbergi Szójegyzéket (körülbelül 100 magyar szó, a XIV. század közepe) és a Besztercei Szójegyzéket (1300 magyar szó, 1400 körül). Időrendben a kéziratos szójegyzékeket a kéziratos szótárak követték. Legnevezetesebb a Gyöngyösi Szótártöredék (4500 magyar szó, a XVI. század közepe). Következtek a nyomtatott szójegyzékek, majd a nyomtatott szótárak. Utóbbiak közül igen jelentős a Calepinus-féle szótár tíznyelvű kiadása (1585), a magyar anyagát erdélyi református papok készítették Laskai Csókás Péter vezetésével. Nem hagyható említés nélkül Szenci Molnár Albert magyar – latin és Pápai Páriz Ferenc latin – magyar szótára sem (1604 és 1708).

A felvilágosodás korában és a reformkorban fellendült a magyar szótárírás, megjelennek az egynyelvű szótárak: tájszótárak, szószármaztató (etimológiai), majd az értelmező szótárak. Ebből az időből nevezetes Baróti Szabó Dávid Kisded szótára (1784), melyet a tájszótárak ősének, előzményének tekint a magyar nyelvtudomány. A tájszótár a nyelvjárás(ok) szókészletét tartalmazó és magyarázó szótár, a nyelvjárás pedig valamelyik nyelvnek egy-egy vidéken kialakult, a köznyelvtől/irodalmi nyelvtől többé-kevésbé eltérő változata – írja az értelmező szótár. Ilyen vidéki, táji változat például a mezőségi, székely, moldvai nyelvjárás. Ez utóbbi a Keleti Kárpátok és a Prut közötti területen a mintegy 800 éve élő magyarok táji nyelvváltozata. Székely és mezőségi (Erdély középső része) nyelvjárási, valamint román szó- és hangelemek keverékéből alakult ki. Beszélőit a köznyelv, olykor a tudományos nyelvhasználat is csángóknak nevezi. A moldvai magyar nyelvjárás alcsoportjai: északi csángó: Románvásár (Roman) északi térsége; déli csángó: Bákó térsége); moldvai székely: a Tázló, a Tatros folyók mente és a Szeret vidéke is. Az egész moldvai nyelvjárási régióban erős román hatással kell számolnunk, csángó lakossága (még) kétnyelvű.

A háromkötetes becses munka* Előszavában a szerkesztő arról is beszél, miért vezetett göröngyös út a szótár elkészüléséhez, milyen gondok késztették alapos mérlegelésre az összegyűjtött nyelvjárási anyag feldolgozásában. Az, hogy a fejtörést okozó tudományos kérdés sikeres megoldása nyomán most egy kiváló lexikográfiai művet tarthatunk kezünkben, és a nagy elődök munkájához méltó alkotással gyarapodott a magyar szótárirodalom, elsősorban Péntek János  problémalátásának és hozzáértésének köszönhető. Bizonyára így látják ezt nyelvészek, néprajzkutatók, folkloristák és más tudományok művelői is, mégis szeretnék most egy mondatot idézni egy interjúból: „Kevesen ismerik úgy a Kárpát-medencei nyelvi kapcsolatok történetét és mozgási irányát  – különösen az erdélyiekét –,  mint Péntek János.” Emellett az is idekívánkozik most, hogy a Budapesten megjelent Magyar dialektológia című tekintélyes tudományos munkának (Osiris Kiadó, 2001) Ő az egyik szakmai bírálója.

A fentiekben említett problémalátásból most csupán azt emelném ki, hogy a szerkesztő felismerte: a huszonnegyedik órában vagyunk: most vagy (talán) soha! A kutatók által gyűjtött anyag szótárrá szerkesztésének kihívásairól az Előszóban olvashatunk: „(…) a naponta kezembe kerülő nyelvi anyagon tapasztalhattam, mennyire gazdag és mennyire problematikus, heterogén a moldvai magyar tájnyelv lexikális állománya (…). Ebben a heterogenitásban nem lehet megvonni a helyi nyelvváltozatok és a közmagyar határát, sőt néha a magyar és román nyelv határát sem.” Szerkesztési, értelmezési nehézséget jelentett az is, hogy az adatokat – nyelvföldrajzit, néprajzit és népköltészetit – sokan gyűjtötték  – nagy eltéréseket idézve elő a lejegyzésekben, jelentésekben. Mindezek figyelembevételével kellett mérlegelnie majd döntenie a szerkesztőnek a címszavak kiválasztásában és a szócikkek összeállításában. Mindkettő sok érdekes információt közvetít a böngésző számára. Néhány érdekes (vagy annak tűnő) címszó mutatóba: ablakbélés ’ablaktok’; Csürkéscsillag ’Fiastyúk’; fábrikadolgozó ’gyári munkás’; fatetű ’ökörszem’; kurkatyukmony ’pulykatojás’; napszentület ’naplemente’; szépasszony ’boszorkány’; Vakút ’Tejút’; vaskocsorba ’vas szénvonó’ stb. Hasznos információkat tartalmaznak a terjedelmesebb szócikkek is, egyebek mellett a frazémák (szólások), helynévi adatok és néprajzi adalékok által. Ezek segítségével közelebb kerülhetünk a moldvai magyarok gondolkodásmódjának, észjárásának, tárgyi és szellemi világának megismeréséhez. Ilyen szócikk a sok többi közt például a csángó, faszulyka, gyermek, kereszt, kurva, ördög, posztó, puj (csirke, pipe, kukorica), a Szent/szent előtagú tulajdonnevek és közszavak, a tűz, zsótározás (halottvirrasztás) stb. stb.

A harmadik kötet a közmagyar – moldvai részt tartalmazza A – Zs-ig, szép színes-  és fekete-fehér fényképekkel, valamin t rajzokkal illusztrálva a szócikkekben említett tárgyakat.  A szótár román és angol nyelvű értelmezéseket, előszót és útmutatót tartalmaz, a moldvai – közmagyar rész, azaz a II. kötet végén az alkalmilag használt román szavak listája található, mintegy 450 szó,  és minden kötet kolofonja közli a gyűjtők és közreműködők nevét.

A közel 120 település szóanyagából készült elegáns külsejű tájszótárt nyelvészeken, néprajzosokon, folkloristákon kívül haszonnal tanulmányozhatják más tudományágak képviselői is, de hasznát vehetik írók, újságírók, tanárok, sőt egyszerű érdeklődő olvasók is. Az igen értékes alkotás tanulmányozása közben akár arra is gondolhatunk, hogy egy eltűnőben lévő, ősrégi szavakat is őrző magyar nyelvjárás emlékkönyvét tartjuk kezünkben.

(Péntek János szerk.: A moldvai magyar tájnyelv szótára. I-III. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2016-2019.)