Az 1950-es évek elején kezdődő kognitív program első lépései Chomsky, Miller, Newel és Simon írásai voltak, a pragmatika megszületése pedig 1955-re tehető, és Austin nevéhez köthető (Reboul – Moeschler 2006: 27–28). A kiterjedt kutatások viszont az 1960-70-es években kezdődtek el, ehhez köthető a nyelvészetben használt „pragmatikai fordulat” terminus (Tátrai 2011: 279). Austin beszédaktus-elméletének, amely a pragmatika kialakulásának egyik alapja volt, kiindulópontja az a megállapítás, hogy számos olyan mondat létezik, amely se nem kérdő, se nem felszólító, se nem felkiáltó, mégsem írnak le semmit, és nem értékelhetőek logikai minőség szerint. Nem a valóság leírására, hanem annak változtatására szolgálnak (Reboul – Moeschler 2006: 29). John Searle, Austin tanítványa továbbfejleszti az elméletet, és szabályokat dolgoz ki, amelyek leírják a beszélő szándékait, illetve azt, hogy milyen módon fejezi ki ezeket konvenciók segítségével (uo.: 32–33). Wittgenstein nyelvjáték-elmélete, amely a nyelvet tevékenységként fogta föl, illetve Grice interakció-elmélete, amely a kommunikáció sikerét a benne résztvevők együttműködéséből kiindulva magyarázta szintén jelentős mértékben hozzájárultak a pragmatika tudományágának kiforrásához (Tátrai 2011: 279).
Grice szerint a kommunikáló felek az együttműködés alapelvét tiszteletben tartva, közösen járulnak hozzá ahhoz, hogy megkönnyítsék beszélőtársuk számára az interpretálást. Az alapelvet négy maxima segítségével bontja ki: a mennyiség maximája azt várja el, hogy a beszélő hozzájárulása kellő információt tartalmazzon, se többet, se kevesebbet, mint amit a szituáció megkövetel; a minőség maximája a beszélő őszinteségét, kijelentésének igaz voltát feltételezi; a relevancia maxima a tárgynál való megmaradást írja le; a mód maximája pedig azt követeli meg, hogy világosan és egyértelműen fejezzük ki mondanivalónkat (Reboul – Moeschler 2006: 53). Hogyha ezeket a beszélő a megnyilatkozás során pontosan betartja, akkor szó szerinti jelentés, megsértésük esetén viszont félreértés jön létre az interakcióban (Hardi 82). Az egymással kommunikáló felek rendelkeznek azzal a képességgel, hogy mondandójukat a kommunikációs igényekhez igazítsák (Tátrai 2011: 280). Fontos szerepet kap a kontextus, amely a környezet ismeretét foglalja magába, tágabb értelmezésben azt a tér- és időbeli, társadalmi- és világismeretet jelenti, amely összefügg a megnyilatkozás témájával. Létrehozásával a résztvevők a nyelvi szimbólumok értelmezését adják. A deixis olyan nyelvi művelet, amely az értelmezésbe a résztvevők fizikai és társas világát is bevonja, vagyis azokat az ismereteket, amelyek a szituáció feldolgozásából származnak (Tátrai 2011: 280). A megnyilatkozásaink során az explikálás mellett többet közlünk, mint amit kimondtunk. A közlés azon részét, amit nyelvileg nem fejezünk ki, implicit jelentésnek nevezzük. Létrehozása megkövetel egyes kontextuális ismereteket, dekódolása pedig következtetési folyamatokon alapszik.
A beszélő által használt nyelvi eszközök azt a célt szolgálják, hogy az üzenet probléma nélkül eljusson a hallgatóhoz, aki dekódolja és kikövetkezteti a szándékot. Hogyha valamilyen hiba történik, az üzenet nem éri el célját, és akadályozza a társalgás gördülékeny menetét, félreértett kommunikációs helyzeteket eredményezhet (Hardi 51).

A székely viccek és a pragmatika
A félreértett kommunikációs helyzetek olykor nagyon humoros megnyilatkozásokat, szituációkat produkálnak, nem ritka, hogy tudatosan használják föl őket a viccek létrehozásakor. A viccnek, amely nevettetés céljából előadott, csattanóra végződő rövid történet főbb jellemzői közé tartozik a kötött forma, népköltészeti jellegét pedig a szóbeliségben való terjedése adja. Több fajtája ismert formai szempontból (írott, szóbeli, képes), illetve a tematika szempontjából (családi, kulturális, gazdasági, foglalkozási stb.). A szóviccekkel ellentétben –amelyek sokkal inkább nemzetiek, etnikusak a nyelvi determináltságból adódóan–, a cselekményt és szereplőket tartalmazó viccek a legtöbb esetben érthetőek a különböző nyelvhasználók számára, hiszen bizonyos témák több nyelvben is megtalálhatóak (Ortutay 1977-1982: vicc szócikk). Viszont akadnak olyan helyzetek, amikor a vicc témája jelentős kulturális különbségekre mutat rá, ezért gyakran előfordul, hogy ebből az okból kifolyólag nem válik érthetővé a humor forrása (Crystal 1998: 145).
Írásomban néhány székely vicc pragmatikai elemzését kísérelem meg. Az általam választott viccekben az a közös pont, hogy olyan kommunikációs szituációkra épülnek, amelyekben a megértés akadályokba ütközik, ezáltal pedig kommunikációs zavar jön létre. A félreértés a vicc csattanóját adja, így a humor elsődleges forrásává válik. A viccek a székely gondolkodásmódot tükrözik, tehát kultúraspecifikusak, így a felmerülő megnyilatkozások dekódolásának egyik feltétele az adott régió szokásainak, világképének, gondolkodásmódjának, nyelvjárásának és tájszavainak ismerete. Ha nem –vagy csak hiányosan– ismerjük a népcsoport jellemvonásait, akkor nem biztos, hogy a viccet kellő mértékben megérthetjük.

Viccek elemzése
1. Parabola antenna

A székely fiú megkérdezi az apját:
– Édesapám látott-e má’ parabola antennát?
– Hogyne fiam. Má’ ettem is.
– De édesapám az nem olyan, azt nem lehet megenni!
– Hát akkó’ csak láttam.

Ez a vicc a székely gondolkodás egyik fontos sajátosságára világít rá. A székely ember gyakran szeretne „nagyot” mondani, kissé felnagyítja, eltúlozza cselekvéseit. A viccben a székely bácsi a minőség maximáját sérti meg. A „Hogyne fiam. Má’ ettem is.” kijelentésével a beszélgetéshez való hozzájárulása hamissá válik, ennek oka az lehet, hogy olyasmiről beszél, amihez nincs elég evidenciája. A székely a helyzet megmentése érdekében azonnal megcáfolja saját korábbi közlését, de ekkor már tudjuk, hogy a kijelentés valószínűleg nem igaz. Ennek fényében láthatjuk, hogy a vicc komikumát a pragmatikai félreértés mellett a népcsoportról alkotott sztereotípia kifigurázása is adja.

2. Mindenhez is
– Székely Bácsi, maga tényleg mindenhez ért?
Mire az öreg:
– Mindenhez is!

A vicc nagyon jó példája a minőségi maxima megsértésének, hiszen a közlés iróniát tartalmaz. A székely próbálja humorosan érzékeltetni a kérdés relevanciáját. Gondolatmenete a számos irodalmi műben is visszaköszönő (pld. Tamási Áron: Ábel-trilógia) székely furfangot tükrözi.

3. Messze van Kolozsvár?
Megy a székely a kocsival az úton, mikor megszólítja egy diákforma legény:
– Bátyám, messze van Kolozsvár?
– Nincs messze – feleli a székely.
A diák kérdi, hogy felülhet-e, mire a székely mondja, hogy felülhet. Eltelik egy óra, két óra, még mindég mennek. Végül a diák nem bírja tovább és megkérdezi:
– Bátyám, messze van még Kolozsvár?
Mire az öreg:
– Most már messze…

A diák udvariasan, a tapintat maximáját betartva utal szándékára. Az implicit jelentést maga a kontextus adja: a székely bácsi autóval utazik, a diák megszólítja, nyilvánvaló, hogy szeretne elérni ezzel valamit. Viszont pontos közlés helyett csupán körüljárja a témát, nem mondja ki konkrétan, hogy hová szeretne utazni, csupán említést tesz a helyről. Amit a diák implikált nem azonos azzal, amit kimondott, így az implikátumból a székely bácsi számára nem válik világossá a diák szándéka. Ezután a székely bácsi a kérdésre felel, nem feltételez implicit jelentést. A diák a felülésre vonatkozó kérdésével megsérti a mód maximáját, ugyanis a kérdésből továbbra sem derül ki szándéka. A székelybácsi a mennyiség maximáját olyan módon sérti meg, hogy nem járul hozzá kellőképpen a társalgáshoz. Ez a székelységre vonatkozó sztereotípiák egyike, így a viccben is komikumként jelenik meg. A diák az idő múlásával megismétli legelső kérdését, a székely bácsi válasza pedig csattanószerűen deríti jókedvre az olvasót, ugyanis ezen a ponton válik világossá az együttműködési alapelv megszegése, és az ez által okozott nyelvi félreértés. Ezt példázza a következő vicc is.

4. Kérek egy jegyet
Székely a vasútállomáson a jegyváltó ablaknál:
– Kérek egy jegyet.
– Hova? – kérdi az eladó.
– Hát ide a kezembe!

A székely kérésével megsérti a mennyiség maximáját, hiszen nem ad elegendő információt az eladónak, aki rögtön vissza is kérdez. Az eladó kérdésénél szintén a mennyiség maximájának megsértésére láthatunk példát (helyesen: „hová szeretne utazni?”). Az eladó valószínűleg feltételezi, hogy székely érezni fogja a visszautalást az előzetes közlésre, aki viszont nem következtet az implicit jelentésre, tehát figyelmen kívül hagyva a kontextust, és a kérdést szó szerint értelmezi. Érdekes elgondolkodni azon, hogy ez a fajta megnyilvánulás arra vezethető vissza, hogy az ember a hozzá térben és időben közelebb levő dolgokra gondol először, a megfoghatatlan, távolabbi értelem csak másodlagos. Válaszát a relevancia maxima megsértésével adja, ugyanis nem kapcsolódik az előző megnyilatkozáshoz.

5. Rokonok
A székely megy a fiával az erdőben. A fia kérdez:
– Ídesapám, rokonunk-e nekünk a Kovács Pista bácsi?
– Nem fiam, nem rokonunk.
Kis idő múlva megismétlődik a kérdés. Az öreg felidegesedik, és azt kérdi:
– Mi bajod neked a Kováccsal, miért gondolod, hogy rokonunk lenne?
– Csak azért, ídesapám, mert otthon fekszik anyámmal az ágyba.
Erre az öreg:
– Ejnye teringettét, akkor mégiscsak rokonunk nekünk a Kovács Pista bácsi!

A székely ember büszkeségében csorbát ütne, ha a fia tudomást szerezne az asszony hűtlenségéről. A viccből kiderül, hogy a fiú sejt valamit, ezért két látszólag nem összeegyezhető kérdéssel, a mód maximájának megsértésével tesz utalást apjának. Kérdése nem egyértelmű. A székely félrevezeti fiát, hogy becsületét megmentse, ezzel viszont a minőség maximáját sérti meg, hiszen kijelentése nem őszinte. Végül is lezárja a beszélgetést, és megkíméli magát az apa mint családfő tekintélyének elvesztésétől.

6. Tehenek
Székely bácsival készít interjút a helyi TV stáb:
-Aztán mondja bátya, esznek rendesen a tehenek?
-Hát a fehérek igen.
-És a feketék?
-Hmm, azok is…
A riporter néz egy ideig majd továbbmegy:
-És bátya, tejet adnak rendesen a tehenek?
-Hát a fehérek igen.
-És a feketék?
Bácsi megvonja a vállát:
-Azok is…
Riporter nem tudja mire vélni ezért megkérdi:
-Bátyám hát ha a feketék adnak tejet úgy mint a fehérek, és esznek is mint a fehérek…akkor miért mondja őket külön?
-Hát, mert a fehérek az enyémek.
-És a feketék?
-Hmmm, azok is…

Első olvasásra a vicc talán inkább tünteti fel a székely embert egy kissé szellemileg visszamaradottnak, mint furfangosnak. Gyakran mondtam el ezt a viccet olyan ismerősöknek, akik sosem jártak Székelyföldön, és még hallomásból sem ismerték a székely gondolkodásmód sajátosságait. Ilyen esetben általában a viccet nem tudták dekódolni, és nem találták meg a humor forrását, csak meglepődve kérdezgettek: miért emlegeti mindig külön a fehér és a fekete teheneket? A válasz egyszerű: a riporter megnyilatkozásai eldöntendő kérdések, amelyek a lehetőségek számát csupán igen vagy nem válaszokra korlátozzák. A székely bácsi büszkesége nem engedi, hogy egy interjú során kizárólag tőmondatokban feleljen, és beigazolja a székely ember szűkszavúságára vonatkozó sztereotípiákat. Ennek elkerülése végett a mennyiség maximáját sérti meg, mégpedig a túlzott mennyiség alkalmazásával. Vélhetőleg így sokkal értelmesebbnek, bőbeszédűbbnek tünteti föl magát. Ennek az ismeretnek a birtokában a vicc máris sokkal humorosabb, mint ahogy azt először gondoltuk.

Összegzés
Az általam elemzett viccekben különböző pragmatikai félreértésekre láthattunk példát, amelyek a Grice maximáinak be nem tartásával jöttek létre. A tréfás helyzeteket a nyelvi félreértések és a székely gondolkodásmód szegmensei egyaránt meghatározták. Láthatjuk, hogy a maximák megsértését általában a székely gondolkodásmód különféle elemei eredményezték: a székely ember nem szeretné elveszíteni tekintélyét, leplezni szeretné szűkszavúságát vagy éppen furfangos természetét hangsúlyozza. Gyakori az implicit jelentések föl nem ismerése, a szó szerint történő dekódolás. A pragmatikai elemzés által kiderült, hogy az üzenet célba nem érése, a társalgás akadályokba való ütköztetése gyakran eredményez olyan félreértett kommunikációs helyzetet, amely tökéletes alapja egy viccnek. A nyelvi félreértések és a székelység világképének ismerete hozzásegít ahhoz, hogy megtaláljuk a humor forrását, és a minket körülvevő világról átfogó ismereteket szerezhessünk.

Irodalom

BALÁZS Géza 2008. Különleges és nem különleges figurák. A nyelvi humor alakzatai. 220-230. In: Daczi Margit–T. Litovkina Anna–Barta Péter szerk.: Ezerarcú humor. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

BALÁZS Géza 2013. A humor hálózattudományi megközelítése. 26-34. In: Sokszínű humor. A III. Magyar Interdiszciplináris Humorkonferencia előadásai. Szerk.: VArgha Katalin, T. Litovkina Anna, Barta Zsuzsanna. Tinta, ELTE, Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 2013.

BALÁZS Géza 2018. A nyelvi humor antropológiája. Századvég 2018/1. 57–72.

CRYSTAL, David 1998. A nyelv enciklopédiája. Osiris, Bp.HARDI Judit A félreértés pragmatikai vizsgálata. In: Magyar Nyelvőr (A világhálón elérhető számok összevont tartalomjegyzéke). Online: http://nyelvor.c3.hu/period/1341/134108.pdf (ellenőrizve: 2019. 12. 02).

ORTUTAY Gyula 1977-1982. Magyar néprajzi lexikon. Akadémiai Kiadó, Bp. Online: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/ (ellenőrizve: 2019. 12. 02).

REBOUL, Anne – MOESCHLER, Jacques 2006. A társalgás cselei: Bevezetés a pragmatikába. Osiris, Bp.

TÁTRAI Szilárd 2011. Pragmatika. In: BALÁZS Géza (szerk.) 2011. Nyelvészetről mindenkinek, 77 nyelvészeti összefoglaló. Inter, Bp.

Viccek forrásai
http://kecskefeszek.net
http://viccesviccek.hu
https://www.nyest.hu

Megjegyzés: A tanulmány alapja a Partiumi Keresztény Egyetem magyar szakán pragmatika tantárgyra írt szemináriumi dolgozat.