Már a gimnáziumban is együtt jártak, a felesége tíz évvel fiatalabb húgát egész kicsi korától ismerte. Sokszor vitték a gyereket sétálni, játszótérre, vagy vigyáztak rá, ha a szülők nem voltak otthon. A fiúra szinte családtagként tekintettek, különösen az apa, aki nagyon örült, hogy végre van egy fiú, akivel másról is lehet beszélgetni, mint ruhákról, cipőkről… A fiú az anyát nagyon szerette, jókat vitatkoztak mindenféle férfi-női dolgokról, irodalomról, képzőművészetről. A nő is kedvelte a fiút, mennyire mások a fiúgyerekek, gondolta sokszor. Nagyon örült a házasságuknak. Megszületett az első unoka, sokat segített nekik. Aztán a második unoka születése után nem sokkal megbetegedett, nem tudott már segíteni. Az ifjú nagynéni vigyázott néha a kicsikre.

Az anya hamarosan meghalt. A temetés utáni tort otthon tartották. Mikor a rokonok, barátok elmentek, a húg még ott maradt, hogy segítsen rendet rakni. A vő csak ült szótlanul egy fotelben. Nézte a lányokat, aztán csendesen megszólalt.

– Már ne is haragudjatok, de ti, lányok anyátok poros nyomába sem értek!

Papp Andrea Félpercesek című könyve (IKU-tár 5.) megrendelhető a Manyszi könyvesboltjában itt.