Kevésbé éber állapotom ellenére is kénytelen voltam felfigyelni arra, hogy a közeli asztalnál a szép Juhászné szedelőzködik valamely ismeretlen úriember kíséretében. Hja, ha a szép Juhászné távozik, mindenki felkapja a fejét! Még azt is sikerült meglesnem, hogy kifelé menet szinte észrevétlen, gyors pillantással végigmérte alakját a fényt visszaverő ablakban, mintegy tükörnek használva a homályos üveget. Többször láttam már, hogy árnyas kirakatok előtt ácsorogva nem is az árukínálatot bámulta, hanem saját magát. Kicsit hiú a lelkem, de hogyan róhatnám fel termete nézegetését olyan gyönyörűségnek, mint a szép Juhászné, aki csábító, kifogástalan megjelenésével rajongó férfiak sokaságának okoz örömet.

Hallottam ugyan férjes asszonytól azt a magyarázatot, amikor reggelenként gyanús gondossággal készülődött, hogy nem valakiért, hanem maga miatt öltözködik feltűnő csinosan, és azért ken fel bájos arcára szokatlanul erős sminket, mert neki az tetszik. Az indoklás persze nem minden esetben igaz (lehet a háttérben váratlanul feltűnő udvarló, megtartandó titkos szerető), de ettől függetlenül egyetértek azzal, hogy minden nőnek elemi szükséglete és méltánylandó igénye szépnek, sőt még szebbnek lenni. Testi adottságaink, főleg képmásunk imádata azonban torzult lélekre vall. A személyes varázsából élő, öntelt dáma szomorkás meséjét Hunyady Sándor írta meg a Történet a hajó királynőjéről című novellájában.

Az attraktív hölgyként jellemzett címszereplő két férfi miatt kel át az óceánon. A világ másik oldalán élő férjétől válni akar, otthon pedig friss vőlegény várja. Egyszerre asszony és menyasszony, ám kettős elfoglaltsága egyáltalán nem zavarja abban, hogy tengeri útja alatt kacérkodjon a mankón járó, monoklit viselő öreg, bár dúsgazdag úrral, flörtöljön a kapitánnyal meg a hajóorvossal meg a fiatal tengerésztiszttel meg a pincérrel is. Az idős stewardot és a manikűröslányt szolgáinak tekinti, nem csoda, ha ők – miközben szótlanul teszik a dolgukat – a legrosszabbakat kívánják neki. Akiket azonban megbolondít, azok kivételes bánásmódban részesítik.

Az álmodozó kis tiszt – érzelmei nyílt közlése helyett – például elárulja, hogy másnap hajnalban mentőgyakorlat lesz (az első világháború kellős közepén vagyunk), olyan katasztrófát feltételezve, amelyet ellenséges hadihajók támadása okozhat. Minden úgy fog lezajlani, mint éles helyzetben, de az attraktív hölgy maradjon nyugodtan az ágyában, még meg találna fázni, ha a hűvös szélben a fedélzetre lép. A vonzó teremtés a bizalmas tanács birtokában tér nyugovóra, két altatót is bevesz, hogy minél jobban pihenjen. A véletlen azonban úgy hozza, hogy a hajó azon az éjszakán csakugyan aknára fut, és az előzetes gyakorlat nélkül is meg kell kezdeni a kiürítést. Mire a százszorszép királykisasszony felébred, a csónakok már alaposan eltávolodtak a süllyedő hajótól. Mindenki megmenekült, csupán őt hagyták a kabinjában. Az olvasó ekkor – meglepő módon – némi elégtételt érez, ugyanis az elbeszélő addigra már meglehetősen ellenszenves vonásokkal festette le a hölgyet. A rátarti démon másokkal soha semmiben nem érez, nem vállal közösséget, végtelenül önző, csak a pénz érdekli, és az, hogy hány férfi verseng a kegyeiért. A vágyaiknak áldozatul esett hímekbe ráadásul egyáltalán nem szerelmes, hiszen ő kizárólag önmagát szereti, tipikus nárcisztikus alkat. A novella végén nagyon hasonló helyzetben látjuk, mint az antik Narcissust, aki saját szépségétől elbűvölten addig nézte tükörképét az erdei forrás vizében, míg végül beleszédült és bele is fulladt a habokba.

Attraktív hölgyünk hasig érő sós vízben áll az elmerülő hajó fedélzetén, de az elbeszélő szerint a rémület mellett „még nemi dolgok is jártak” a fejében. Mi sem bizonyítja jobban az önszerelem uralmát, mint az, hogy a végső pillanatokban is hódításaira, ellenállhatatlan vonzerejére, s a halálra mint közelgő örök egyesülésre gondol. Mintha a hullámok is csak azért emelkednének, hogy elérjék őt, behatoljanak testébe, s a tenger csak azért akarná elnyelni, mert annyira odavan érte. Elbizakodott, gőgös természete miatt, akaratlan büntetésként felejtette lakosztályában a felbolydult személyzet, mivel katasztrófák esetén – mutat rá a történet nárcisztikus vonatkozására az elbeszélő – „az embereknek csak olyan valaki jut az eszébe, akit saját maguknál is jobban szeretnek”. A hajó királynője önmagán kívül senkit sem szeretett, s bár többen is szerették volna megkapni, valójában őt sem szerette senki.