Mint az eszkimó hó. Ma viszont nem a csapadékfélék gazdag igei szókincsére, mint a hull, esik, szállingózik, csepereg, szemereg, szitál, permetez, szemerkél, zuhog, szemetel és így tovább, hanem a gasztronómiai újragondolások elnevezéseire figyelek, összefutó nyállal a számban. Kóstoljatok velem.

A magyar attól, hogy másképpen gondolkodik, és nem mindennek ad külön nevet, hisz látja az egyet a különbözőben (és persze fordítva is, az eltérőt a látszólag azonosban, de minderről majd máskor), még egyáltalán nem szegényesebb, mint az egyéb kultúrák, hovatovább nyelvek. Sőt.

Karaj és borda

Nagyapám nagy karajt vágott a szalonnához, dinnyéhez a vekni kenyérből, ahogy ő mondta a szót: karaj. Nem karaj, hanem karéj volt az, vagy mégse? De gyermekfejjel a kódolás még nem ment nekem. A karéj persze szeletet takar, akárki megmondja, aki látta a jó öreget kenyeret szelni, ahogy én, rövid pengéjű bicskával, a karajkör végére kanyarintva, pontosan.

Karaja a disznónak is van, ez a rész talán a legfinomabb húsából való, már ha nem hosszában, a gerincnek a farka-feje irányából, hanem széltében nézzük, a bordacsont felől, vagyis szemből, keresztirányban szemlélve, hiszen szeletre vágható ez a karajnak mondott része, akár az oldalbordával együtt, hentesbárddal lecsapva, akár kicsontozva, mert a rostokkal merőlegesen szeletelve lesz igazán omlós, finom.

A nyelvi bizonytalankodásaim egyike is itt kezdődött, bizony. Mivel soha nem hallottam a szót úgy használva, ahogy néhai vendéglőseink nevezték, a rántott „borda” szókapcsolatra csak a bepanírozott soványka csont, hm, és nem a lisztben, tojásban és zsemlemorzsában megforgatva kisütött omlós hús, minden valamire való vasárnapi ebéd velejárója jutott eszembe.

Anyám persze megmagyarázta ezt nekem, mikor nagy néha, ünnepnapon vendéglő felé vette velünk az útját apámmal, aki pontosan tudta, mit tesznek a tányérra akkor, amikor nem rántott húst, még csak nem is rántott karajt, hanem rántott bordát rendelt a gyerekeinek. Mi csak bámultunk, hogyan lett a rághatatlan csontból ez a finom, porhanyós hús. A Wiener Schnitzel, a borjúból készült bécsi „szelet”, ha már teljesen felszeletelem a témát, akkortájt még számunkra nem létezett, bár karaj és Schnitzel, szelet mint olyan, értelmileg teljesen ugyanaz.

Polgári konyhaművészetünk

A fentiekkel szemben, az ételkészítési eljárások esőcseppnyi, akarom mondani: hópehelynyi különbségeire a magyar nem mindig keresett új és új szavakat, címkéket. Legfeljebb akkor, amikor annak valós oka volt, és nem volt rá szava, de kedve annál inkább: dunsztol, grillez, egyebek.

A szabad gondolatot ébreszteni kell, nem feltétlenül néven nevezni, valahogy úgy, ahogy a gyermeknyelv „tudod, az olyan, hogy…” kezdetű, képekben gazdag leíró-elbeszélő költői körülírásai és találó, bár normába sajnálatos módon mégsem kerülő cuki kis képzettársításai mutatják.

A magyar módi

Ha sütünk-pirítunk, és nem párolunk-főzünk, na szóval nem make-elünk mindent (figyeld az okos és lényegi hasításokat), nem boncoljuk tovább az eljárást a szavak szintjén, megnevezésként.

Ja és nem a nyelvváltozatok másféle, de mégis elképesztően szinonimikus, majdnem homonimikus, azonos ételneműket megnevező, csodásan gazdag változataira gondolok, mint a levesnek, főzeléknek is való bab, paszuly, fuszulyka vagy a reszelt krumpliból sütött lapcsánka, tócsni, görhöny, göre, röszti, prósza, borzaska tájegységenként eltérő, de vitán felül álló névváltozatai.

Idegenül, mégis magyarul

Ne szégyelld, ha nem érted a marinírozást, a flambírozást, a staubolást, a gratinírozást, hisz ismered-tudod, és főszakács kuktaként gyakorlod is, csak nem az elegantos megnevezés felől.

Nagyanyám bizony akkor is „serpenyős burgonyát” készített, ha nem is így nevezte, mert volt neki mindkettő, ez nem vitás, még ha paprikás krumplinak is mondta, mert így tanulta. De talán hangzatosabb így az úri murikon és a mai, divatos étellapokon.

Pont ilyen nekem a „csőben sült”, receptben-étlapon fúrton fúrt feltűnő jelző régi-új divatja is. Az ennivaló persze ugyanaz, na, együnk egy pehelynyit végre belőle: a tetején morzsával vagy sajttal, tojásos tejföllel pirosra pirított bármilyen egynemű, azaz egytál-, vagyis Eintopf ételre mondják. Ez nálunk, Hevesben simán vagy a rakott krumpli jóféle füstölt szalonnával, kolbásszal, netán a darált hússal és rizzsel készült, tejfeles szájú rakott kel vagy karfiol, miegyéb a csőből végre kiszökve, no és a tányérunkon is – remélhetőleg. A többit rátok bízom.

Már le sem merem írni, hogy au gratin vagy Rohr, amely németül szolgai módon ennyit tesz: cső, nád, vezeték, sütő. Igen, az a sütő, az bizony. Na tessék. Nem hagyom magam csőbe húzni. Csak ennyit búcsúzóul: cső.

Első közlés: http://tantrend.hu/hir/csobe-huzva-enni-valo-mesek-10. Kóródi Bence Nyelv-ésszel blogja a TanTrenden olvasható: http://tantrend.hu/nyelv-esszel