Ez a természetes, trendi viselkedés.

Néhány napja történt, hogy beszálltam a metrókocsiba, megálltam egy kapaszkodórúd mellett és figyeltem hol a forgalmi kijelzőt, hol az utasokat. Velem szemben a padon egy nőre és egy férfira lettem figyelmes, akik valamit tartottak a kezükben, ami egyáltalán nem hasonlított a fentebb említett kütyükre. Egy formára vágott papírköteg volt a kezükben, amelyet keménytábla közé rögzítettek. Bámulták a papírlapot, aztán – nyilván elunták és – lapoztak egyet. Ezt ismételték néhány percenként. Én ilyent az utóbbi évtizedben nem láttam. Csak bámultam rájuk, hogyan rugaszkodhattak el ennyire a mai valóságtól. Nem kellett sokat kutatnom emlékeimben, hogy beugorjon, csak nem könyvet olvastak a szerencsétlenek?! Én még emlékszem arra az időre, amikor nem voltak kütyük, s ezért jobb híján ún. könyveket kellett olvasnunk. Szégyenkezve (?) vallom be, hogy én még mindig hódolok ennek az ósdi szenvedélynek. Nem tudom, hányan vagyunk ezzel így. Elnézve a többi útitársat, valószínűleg nem sokan.

Aztán kiszállva a metróból, elindultam a Millenáris felé, ahol a könyvfesztivál eseményei zajlottak. Tömegeket láttam, akik könyvek, KÖNYVEK!!! közt válogattak, horribile dictu, vásároltak is belőlük (csak nem valamelyik billegő szék alátámasztására?, amire például a kütyük nem kínálnak jó megoldást). És a nagyszámú érdeklődő többsége nálam fiatalabb volt. Megnyugodtam, hogy él még a könyv, s túl fogja élni a mi nemzedékünket is.

Így legyen!