Az igazság mégis ez akkor, ha körbenézek a virtuális, nyelvileg kódolt magyar zöldségeskertben. Legközelebb olyan szavak után kutatok, amelyeket tőlünk vettek át más nyelvek, megígérem. Ma viszont az én salátám következik, jaj nem, nem olasz jövevényként, hanem a konyhaművészetem egyik remekeként. Kellemes időtöltést!

SA

A salátával… avval aztán nagyon igaza volt. Nem mintha csekélység volna jó salátát csinálni, vagy éppenséggel túlontúl bonyolult teljesítmény. Akár így, akár úgy, fejessalátával tudok egy nagyon finom receptet. Mármint az elkészült saláta a finom. A recept? Nem is az. Hogy is lenne recept? (Én találtam ki.) Azazhogy csak válhat receptté. Ha pontosan vagy megközelítőleg reprodukálni tudom még legalább egy-két alkalommal ugyanazt. Ugyanazt az ízt, illatot, állagot, roppanatot, küllemet.

Akkor specifik (értsd az éppen megevett saláta) és generál is (értsd a recept alapján elgondolt várakozásnak, egy meglehetősen fiktív és nem megehető, illetve egy nagyon régen megevett, absztrakt, már jótékonyan eltemetett salátának megfelelően is) ízleni fog.

Ha nevet adok neki, mert miért is ne, megfajtásítom. Megtisztelem. Kulturizálom. Emlékezhetővé teszem. Nem csupán ízlik vagy tetszik. Szeretem… De ki is merevítem. Betűzöm az ízlepkegyűjteményembe. Körbekerítem az ízmezőn. Körberajzolom íztengeren. Receptkönyvtérképen. Ízhazán.

Tavaszi zöldséges mém március 15-ére. A Székelyudvarhelyen élő költő, publicista, szerkesztő Nagyálmos Ildikó profilján jelent meg először ez az ötletes fotó, igen sok lájkot kapott… (DL, Manyszi)

SA SA

Az untalan specifik gyártott ételek ezzel szemben, lehetnek még oly finomak is, nem változatosak. Nem tudok eligazodni bennük. A mindig új: csak egy (és csakis egy), a minduntalan másból gyúrt szürke kategória marad nekem. Tántorít. Tűnékeny. Képtelenség megszeretni. Megtartani. Dobbanni érte. Vagy emlékezni rá. Félig megvalósult ötletek apró törmeléke, s nem igazi, visszaigazolt alkotás.

Invencióval kezdődik és hazugság lesz a végén belőle? Talán. Ha ízlik, megtartom, tartatom. De akkor önkéntelenül receptté válik. Ha nem készíthető el újra, éppen hogy csak specifik marad.

…Bele kell nyugodnom, hogy a kimerevedett ízek ismerőssége gyönyörködtet igazán. Mert azzal magunkat is megbecsüljük. Biztonságot ad. Minitörténelmet. Ízhazát. Persze csak akkor, ha van otthon fejessaláta. A salátával? Azzal aztán nagyon igaza volt.

SA SA SA

A salátával? Hja, azzal aztán nagyon igaza volt. Nem mintha csekélység volna jó salátát csinálni, vagy éppenséggel túlontúl bonyolult teljesítmény. Úgy kezdem (kötés), hogy jó fél liter hideg vízben elkeverek 4-5, majdnem púpos, de nem púpozott evőkanál cukrot, csipet sót, s ha felolvadt, 4-5 evőkanál 10 %-os ecetet, illetve ectet, ahogy nagyanyám mondta volna, a húszszázalékosból fele is elég. A 15%-osat számolja ki más.  A salátát alaposan megmosom, nem csak a fejét, hanem a torzsájáig minden levelét, különben kvarcropogtatás lesz salátaevés helyett, és négybe vágom. Tótosan. Ha kis fej a tisztecske, elég kettőbe is, de ha négyen leszünk rá, érdemes két darabot vásárolni.  És úgy folytatom (oldás), hogy a negyedeket-feleket megmerítem az édes-savanyú lében. Nem keletiül vagy keletiesen – keresztelkedősen. Azután tányérra helyezem, a tetejére tejfölt, reszelt sajtot teszek. Az utóbbi kettő persze el is maradhat, de akkor a saláta nem oldásos, hanem kötéses marad. Ahhoz viszont nem muszáj egyben hagyni. Úgy jobban meg is lehet mosni. Meg azt mindenki szereti. Hálás dolog – és nem is időigényes elkészíteni. Vagy … aki azt nem szereti, kicsi a valószínűsége annak, hogy az én salátámmal fogja megkedvelni ezt a műfajt.  Frissen tálalom. Frissen és üdén, persze, de a lényeg, hogy azon frissiben.

SA SA, SA SA

Na. Hát ezzel volt a baj. Vagy a vendégek késtek, vagy én voltam türelmetlen, de mire hozzáfogtunk, szegény saláta megplöttyedt kissé – saját eufemizmus. Állagproblémája volt. Küllemre, ízre nem volt más, csak azt a jó, ropogós, zöld ízű, frisses-tavaszos valamit nem lehetett benne felfedezni, ami igazán receptszerűvé teszi.

(Pszt! …Azt is mondhatta volna rá, hogy a saláta nagyon finom. Ami szemen szedett hazugság, de nagyon hízelgő, hovatovább még talán igaz is lehet, hiszen az íze maga tényleg finom, ugyanúgy csináltam, mint máskor, és el is találtam, ami felkészültségemet, tapasztalatomat, ügyességemet és rutinomat dicséri, egyszóval még az is elképzelhető, hogy tényleg ízlik neki, mert legalább egy kicsit emlékezteti a valóban jól sikerült salátámra, és hagyja magát becsapódni egy receptsaláta ízeinek, állagának odaképzelésével.

Még inkább pszt!…Vagy olyat is mondhatott volna, hogy a saláta rossz, ami igaz ugyan, mert meglehetős állagproblémákkal küszködik, és egyébkénti ízei ezt nem feledtethetik, de valójában mégiscsak szemen szedett hazugság, mert bántó módon arra utal, hogy elrontottam, hovatovább nem tudok salátát készíteni, pedig ez, ugye, teljességgel lehetetlen és igaztalan, hiszen ez az én receptem, és rengetegszer megcsináltam már, és ne feledjük, hogy az íze maga felséges, meg: felháborító ez az evolúció, hogy nem közvetlenül a gyomrunk vagy tápcsatornánk előtt van a nyelvünk, de legalább az utolsó salátaízlelőbimbónk, tehát hogy miért kell az egész salátát lerosszazni, mikor csak az állagával van baj.)

A salátával… avval aztán nagyon igaza volt.

(Első közlés: http://tantrend.hu/nyelv-esszel. Kóródi Bence Nyelv-ésszel blogja a TanTrenden: http://tantrend.hu/nyelv-esszel)