Nem tartozom a megrögzött bálozók közé, sőt az iskolai farsangi estek kifejezett unalommal töltöttek el. (De régen volt!) Akkoriban még többnyire kartonból, rajzlapokból otthon elkészíthető vekkernek, hirdetőoszlopnak, dobókockának, űrhajósnak, robotnak, a megunt göncök ötletes felhasználásával medvének, kalóznak, Hófehérkének vagy törpének, máskor Jancsinak és Juliskának, esetleg két lábon járó mézeskalács házikónak öltöztek a gyerekek, de volt, aki nagy merészen cowboyt alakított, nem kis részben a korabeli NDK-s westernfilmek hatására. Manapság, ahol egyáltalán rendeznek még jelmezbált, a többség vámpír, Harry Potter vagy bármelyik népszerű filmsorozat szereplője akar lenni. Jó negyedszázada az egyik óvodában láttam a legkreatívabb megoldást: félmeztelen kisfiú piros boxer úszóban feszített – nyomban felismerte mindenki, hogy a Baywatchból való. (A hasonló, de fekete színű klottnadrágnak tornagatya volt a neve.)

Karnevál hercege nagy táborral büszkélkedhet, az egyiptomi hívektől a rómaiak virágünnepein táncolók csoportján át a firenzei és velencei maskarások rajongó tömegéig. A nyüzsgő, zajos sokaság a legkülönbözőbb szándékok elfedésére alkalmas. Verdi népszerű operájában, az Álarcosbál termében összeesküvők jelennek meg, hogy megöljék Richard grófot, Boston kormányzóját. Titkára azonban nem politikai okokból követi el a gyilkosságot, hanem – addigra már alaptalanul – mint féltékenykedő férj szúrja le visszalépett vetélytársát.

A magyar múltban is akad példa, hogy a zenés vigadozás nem csupán arról szól, aminek látszik. (Krúdy Gyula szerette az efféle történeteket.) Amikor a tizennyolcadik század végi Pesten, a belvárosi Kalap utca – a mai Irányi utca – egyik palotájának kegyelmes ura maszkabált rendezett, már jó előre felfigyelt erre a város katonai parancsnoka, az agyafúrt generális. A francia forradalom hatására rebellis eszmék terjedtek az országban, nem egy esetben titkos szövetség tagjai tartottak lázító gyűléseket a víg estélyek leple alatt. A bírói talárt viselő helyőrségi tábornok nem győzte hallgatni, hogy a jelmezes figurák másról sem beszélnek, mint szabadságról, egyenlőségről, testvériségről, mintha egyenesen az ő fülének szánták volna a tiltott szavakat. De már ezt nem tűrhette sokáig, félre is vonta a közelében tébláboló Harlequint, és a szomszéd szobában ráparancsolt, hogy vegye le álarcát. Felhúzva a szem körüli selyempántot, a házigazda tekintett rá. „De generális úr (figyeljünk a finom szójátékra!), vigyázzon, még elrontja a jó kedvünket!” – pirított rá a királyi udvar szolgálatában megőszült tanácsnok. „Bocsánat, elfelejtettem, hogy farsang van!” – restelkedett a közrend gyanakvó őre. Attól kezdve már csak mosolygott azon, hogy a vendégek elejtett megjegyzései szerint ez a bál a pesti jakobinusok titkos találkozója volna. Pedig a hír történetesen igaz volt, de a vitéz főtiszt erről már nem akart tudomást venni.

Ma már szinte hihetetlen, hogy olyan idők is jártak valaha, amikor az illendőség legyőzte az államérdeket. Kellemes télvégi rejtőzködést!