Skip to main content

2018 szép történetei  

- 2019. 01. 05.

A Lila ákác c. film (1972) zárlatában halljuk, hogy „volt szerelem, volt ifjúság, csak nem vettem észre.” A nagyimmal néztem meg először, s ő mondta: mindent észre kell venni, különben nem élünk, csak vegetálunk. Egy ideje le is jegyzem a történeteket, főleg a jókat, a szépeket. Nos, nekem ilyen (is) volt a tavalyi évem:

Május 11., Nagybánya: autóval megyek, GPS-t nem használok, van térkép és útlezárás is, így kirándulok (értsd: eltévedek). Sebaj, van taxis, majd segít – gondolom én. 1. taxis: – Honnan jöttem? Hogy hívnak? Telefonszám? – Morgok rá egyet s vissza az autóba.
2. taxis: – Ez van, ha egy nő vezet! – Nem is morgok rá, csak vissza az autóba.
3. taxis egy nő: – Majd én megyek elöl, mutatom az utat. – Hálás vagyok, odavezet. Kifizetném a „fuvart”. Nem fogad el pénzt.

Június 14., Temesvár: alattunk cipészet, nagyon ügyes a fickó. Múltkor megkértem, csináljon nekem övet. Kissé hitetlenkedett, de meglett. Vérszemet kaptam: tegye rendbe a táskáimat is! Ellenkezett. Végül szuperek lettek. Ő is örült, nem gondolta volna, hogy képes rá. Ma levittem hozzá a varrógépem. Teljesen elképedt. Mondta, hogy ez biztosan nem fog neki menni. Ilyet még sosem csinált. Végül csak ott hagytam. Most nagyon szurkolok, bár tudom, hogy ezermester – csak ő még nem hiszi.

Július 10., Temesvár: válasz a közösségi hálón kételkedőknek: A varrógépem működik, mert a cipész megjavította. Tehát ezermester. Már be is szegtem a függönyöket …

Július 4., Ukrajna: Beregszászra sötétedés után érkezem, persze eltévedek. Megkérdek egy bácsit, merre van a főiskola. Megvakarja a fejét. Csend. Majd megkérdi, honnan jövök. Mondom, Temesvárról. Válasz: – Ajaj! Aztán csönd. Megint megkérdem, tudja-e merre van a főiskola, merre menjek. Bácsi: – Nő van a volánnál? Igen bátortalanul mondom, hogy: – Igen, én. Bácsi: – Ajaj! Tanácstalanul állok. Bácsi: – Tudja, melyik a jobb keze? Kezd felmenni a cukrom, de intek a fejemmel, hogy igen. Bácsi: – Na, akkor arra menjen, amerre a szíve van.

Július 5., Nagyvárad: házibácsi tudta, hogy két határral arrébb, Ukrajnában voltam egyedül és autóval. Ma többször hívott, de nem volt még térerőm. Az előbb is csörgött: – Megvagyok? Meg. Akkor átjön, hoz egy kis almát. Megjött: kb. 5 kg sárga alma meg vagy 5 kg kacagós (piros), 25 tojás, paprika, hagyma, tök és 2 csokor bazsalikom. Ez utóbbiról interkulturális vitába keveredtünk néhány éve: ő azért hozta, hogy megszárítva ajtó, ablak mellé téve megvédjen engem a gonosztól, de én balga, felfaltam – úgy zölden, frissen, illatosan. Ma két csokrot hozott: tudja, hogy meg fogom enni. Legyen, de kér szépen, a másikat tegyem legalább az autómba, ha már ilyen helyekre is utazom.

Július 12., Temesvár: 17 éve lakom itt. Van egy szomszéd bácsi, aki évek óta nem köszön. Nem emlékszem, hogy megbántottam volna, de ki tudja. Ha találkozunk, én azért ráköszönök: hol kedvesebben, mosolygósabban, hol pedig morcosabban, de mindig köszönök. Néha csak azért is, néha azért, mert így tartom helyesnek. Ma rohantam a zuhogó esőben. Ő ott állt gyámoltalanul a kapuban. Ráköszöntem. És ma visszaköszönt. Annyira megdöbbentem, hogy megtorpantam. Odajött, elvette a csomagjaim és felvitte a lépcsőn – teljesen némán.

Július 21., Temesvár: dél körül M. néni felszáll a villamosra. Összetalálkozik I. nénivel. Két kis magyar hölgy. A kórháznál leszállnak: I. hazafelé, M. a kórházba menne, de előtte még vennének egy dinnyét. A dinnyehegy előtt kiderül, I. elhagyta a pénztárcáját: benne a nyugdíj. Kétségbeesés, sápítozás. A dinnyés srác (román) nem tud magyarul, de érzékeli, valami baj van. Meg is kérdi, mi a gond. Nénik elmagyarázzák. Srác felajánlja, hogy autóval visszemennek az üzletekbe pénztárcát keresni, csak M. addig vigyázzon a dinnyékre. Persze az egyik üzletben meglett a tárca a nyugdíjjal. Boldogan tértek vissza a dinnyékhez. I. kifizetné a fuvart. A fiú nem engedi, inkább az egyik legszebb görögdinnyét I-nek ajándékozza – elmúlik tőle a nagy ijedtség.

Augusztus 29., Temesvár: reggel csörög a telefon: – Tanárnő, képzelje… A vizsgán nagyon ügyes voltam… Mert pont azt kaptuk, amiről akkor… És én pont úgy írtam… Pont emlékeztem rá… És milyen jó, hogy tartott felkészítőt… És milyen jó, hogy elmentem… És milyen jó, hogy nem hagyta… És azt mondta a tanfelügyelő… És megdicsért… És örülök a jegynek. Köszönöm! És, és, és – csicsergett tovább boldogan, jókedvűen. Nekem is nagyon derűs lett tőle a napom.

Október 22., Temesvár: zuhog az eső. Sokan várunk a villamosmegállóban. Mikor megjön a kettes, és szállnának fel az idős nénikék, a semmiből egy ifjú titán félrelöki őket és felillan. Mamókák utánakiabálnak s kászálódnak tovább. A villamoson megkeresen a delikvenst: kiszedett szemöldök, bokáig érő cicanadrág, okostelefon, csilivili óra. Rászólok: hogy képzelte, előre tolakszik, ahelyett, hogy segítene?! Milyen férfi az ilyen?! Nyekereg valamit, hogy de ő már fázott, meg esik az eső. Leültem úgy, hogy lássam, és hogy lásson, és úgy néztem rá végig, ahogy kell, és ahogyan lehet. Először a füle lángolt, a következő megállóra már a nyaka és az egész arca is. Na, ez a lelkiismeret mozgolódása.

November 7., Temesvár: manapság, amikor folyamatosan hallom, hogy mindenkinek megvan az ára, és van, aki tényleg csak egy lyukas garast ér, folyamatosan rácsodálkozom, velem mégis mennyi jó dolog történik, körülöttem mégsem a pénz az úr. A minap fogorvosnál vagyok: kínozzuk egymást. Ilyen helyen van ára a szolgáltatásnak. De X úgy dönt, most nem veszi el a pénzt. Csodálkozom. Megköszönöm. Másnap fodrász: szépen, alaposan dolgozik. A végén fizetnék, de mosolyog: nem, ma nem vesz el tőlem pénzt. Szó nélkül maradok, nem is értem. Hát, ebből él. De tényleg nem veszi el a jussát. Most meg a vonatállomás! Kérek egy kávét: – Cukorral? – Nélküle. – Tejjel? – Nem, azt sem. Aztán fizetnék: – Hagyja! Ez csak egy kávé semmivel. Ma a ház vendége.

December 29., Temesvár: családi vacsora az egyik belvárosi étteremben. Bejön egy szerencsétlen koldus. A pincér odaszól neki, jöjjön később, akkor tud neki enni adni. Odamegyek a koldushoz, a kezébe csúsztatok valamennyi pénzt. Ő megfogja a kezem és a lehető legelegánsabb mozdulattal meghajol előttem, majd kezet csókol. Megilletődtem, így átöleltem. Erre a fülembe súgta: – Kérlek, bocsáss meg!

A szerzői felvételei.

 

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x