A nyelvészek többször hangoztatják, hogy nyelvi kérdésekben nekik kell nyilatkozniuk, ők ismerik a nyelv működését, s a megfigyelésekből a szakma szabályai szerint vonnak le következtetéseket. Gyakran mondják, hogy ők sem szólnak bele a csillagászatba… Nyelvi kérdésekről azonban mindenkinek van véleménye. Ezeknek egy része más tudományágakhoz kötődik. Sorozatom e darabjában azt mutatom meg, hogyan lehetséges két különböző tudományt egymáshoz közelíteni, hogy ne tűnjön dilettánsnak az, aki egy másik tudomány területén akar érvényeset mondani.
A pszichoanalitikus szemlélet, tanok és gyógyítási gyakorlat az 1910-es évekre vált a magyar köztudat részévé. Sokféle irányba próbálták a követők kiterjeszteni az akkor még új elméletet. Az egyik lehetséges irány a nyelvi jelenségek vizsgálata volt. Freud több korai írása tartalmaz nyelvi megfigyeléseket (Álomfejtés, A vicc és viszonya a tudattalanhoz, A mindennapi élet pszichopatológiája). A későbbi Freud-tanulmány, Az ősvalami és az én az ösztönén működését írja le, s ez a felfogás is hatással volt a nyelvről való gondolkodásra. Érdekes módon nem nyelvész közelített a pszichoanalízis felé, hanem egy pszichoanalízis iránt fogékony elmeorvos. Hollós István (1872—1957), aki a magyar pszichoanalízis egyik meghatározó alakja volt, elmeorvosi gyakorlatot folytatott, Freud műveiből fordított néhány jelentőset. Ferenczi Sándor barátja, munkatársa volt, s Ferenczi halála után a Pszichoanalitikus Egyesület elnökeként is tevékenykedett. Szépirodalmi munkája a Búcsúm a Sárga Háztól meg néhány elbeszélés. A nyelvvel kapcsolatos elméletén az 1930-as években kezdett dolgozni. Németül írta a gondolatait Der Aufstieg von der Triebsprache zur menschlichen Sprache (= Felemelkedés az ösztönnyelvtől az emberi beszédhez) címmel, végül a tanulmány befejezetlenül maradt, s csak 2002-ben jelent meg a Thalassa c. folyóiratban magyarul.
Általában mindenkinek feltűnik, hogy bizonyos szavak hasonlóak a különböző nyelvekben, pl. a mama, papa. Hollóst, a pszichoanalitikust is érdekelni kezdte ez, s magyarázó elméletet talált a pszichoanalízisben. A tanulmány megírásához pszichoanalitikus képzettségével fogott neki, részletesen taglalva a fellelhető szakirodalmat. Úgy érezte, hogy a nyelvészet területén ő laikusnak számít. Azért, hogy e tudományágban is hiteles legyen szakmailag, egy nyelvész segítségét kérte. A nyelvész az akkor fiatal Fónagy Iván volt (1920—2005), aki 19-20 évesen már több Freud-művet olvasott, járatos volt a pszichoanalitikus gondolkodásban. 1940—41 körül ismerkedett meg Hollós Istvánnal. A két tudós a saját szakmájának tanaival bővítette a másik ismereteit, ahogy Fónagy visszaemlékszik erre: „Én nagyon sokat tanultam tőle, és neki is tudtam valamit mondani a nyelvészetről. (…) Így azután, amikor Hollóssal összekerültem, már volt bizonyos nyelvészeti képzettségem, és így hozzá tudtam valamit járulni ahhoz, hogy Hollós munkája ne legyen nyelvészeti részről támadható. Hogy ne legyenek félrecsúszások.”
(http://www.c3.hu/scripta/thalassa/97/23/06fiint.htm)
Hollós tanulmányának első része a pszichoanalízis talaján mutatja be, hogyan lesz a csecsemő önkéntelen hangadásaiból tagolt emberi beszéd az freudi pszichoszexuális fejlődési szakaszokkal egybevéve. Például az M, P, B, F, V labiális hangcsoport keletkezéséről ezt írja:
„Amint már említettük, a csecsemő hallucinációs módon meg fogja szállni az emlékképet, és úgy képzeljük, hogy érezni fogja az anyamellet ajkai között, és a látszólagos szopási lehetőségnek megfelelően frusztrációs szopómozgásokat is végez majd. A szopómozgás, amint mondottuk, orális élvezetből is történik. A csecsemő libidinózus melléknyereséghez menekül, s egy ideig azzal az élvezettel vigasztalódik, amely a hasznos és az éhséget csillapító élvezet helyett kínálkozik számára. Az ujjszopás olykor igen sokáig megmaradhat a gyermekévek során.
A gyermek bizonyos gyakorlatra fog szert tenni a szopás illuzórikus kielégítésében, és haladás mutatkozik majd a szájszerv és annak funkcióinak fejlődésében is. A filogenetikus fejlődést máshol tárgyaljuk. Meg lehet figyelni, hogy a gyerek intenzívebben szorítja össze ajkait és gyorsabban nyitja szét őket. Létrejön a szopni akarás energikus gesztusa és a szopni nem tudás kínjának kifejeződése. Ezek a látható gesztusok. Most azonban a sikertelen szopásból fakadó elégedetlenség mozdulatával és az üres ajkak türelmetlen tátogásával egyidejűleg hallhatóvál válik egy hang is. Ez a hang MÖ-nek, MA-nak, vagy PÖ-nek, PA-nak hallatszik, és konform a biológiailag funkcionáló kifejező mozgásokkal. A MA mássalhangzó mutatja számunkra azt az utat, amely egy biológiai szükséglet látható gesztusától a hallható hanghoz, és ezzel a beszédhez vezet.”
A második részben főként az általános és összehasonlító nyelvészet, nyelvtörténet eredményeire támaszkodva hasonlítja össze a hangcsoportok hasonlóságát a különböző nyelvekben. A már említett labiális-orális beszédhangok az anya; anyaszimbólumok; mell, dakja; száj, szó, beszéd; táplálék; én, birtokos névmás; eredet, ok, első, kezdet; kéz, végtagok tárgykörét ölelik fel.
Hollós úgy véli, hogy az etimológiai magyarázat nem maradhat el, de ezt tanulmánya későbbi részére ígéri (ami végül nem készült el). Ehhez nyivánvalóan újra nyelvész segítsége kellett volna. Fordított irányban is működik a dolog: Fónagy Iván híres munkája, A költői nyelv hangtanából minden bizonnyal kapott ötleteket a Hollóssal való közös munkából. Mint ahogy Kosztolányi is segítette a nem nyelvész Hollóst a nyelvelméleti munkájában, és egyes Kosztolányi-versekben felfedezhetjük Hollós pszichoanalitikus felfogását a nyelvről.
(http://www.jamk.hu/ujforras/980815.htm)
Nincs hozzászólás!