Skip to main content

A szeretetlenség femme fatale-ja

- 2018. 08. 25.

Úttörő és meghatározó szerepe van a kisvárdai színházi fesztiválnak abban, hogy napjainkban már a legtermészetesebb módon vannak jelen a határon túli színházak a magyarországi színpadokon, nem utolsósorban a POSZT-on. Az első alkalommal még csak néhány társulat vett részt a szemlén, s jó, ha kéttucatnyian ültünk a nézőtéren, mára viszont minden tekintetben meghatározó mustrává vált.

A Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiváljának programja már 13 verseny- és 14 meghívott előadásból állt, és szinte mindig telt ház fogadta a társulatokat. Folyamatosan kialakult az trend, hogy a versenyelőadások a határon túli magyar színházak repertoárjából kerülnek ki, és ezenkívül vannak meghívott előadások, amelyek a könnyebb műfajokat képviselik határon innen és túlról egyaránt. Így minden néző megtalálja a kedvére valót, és nyilván a szervezők azt a célt is elérték ezzel, hogy a város- és környékbeliek szívesen kilendítik magukat megszokott színháznézői komfortzónájukból, és beülnek egy újszerű, szokatlan megoldásokat tartalmazó versenyelőadásra is, amely Balogh Tibor alapos válogatásának köszönhetően új színházi élményt nyújthat számukra, nyitottá teheti őket.

Sokszor és sokan mondták, hogy más helyen legyen ez a fesztivál, X vagy Y város is szívesen „átvette” volna, azonban ahogy Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár a záróünnepségen megfogalmazta, nagyon jó helyen van itt a seregszemle, és bízik abban, hogy az ötvenedik fesztiválon is részt vehet vendégként.

Találkozások és párbeszédek, szakmai disputák és workshopok, kiállítások, hallgatói minifesztivál – sorolhatjuk a kísérő programokat. Minderről információkat és az előadásokról nap mint nap színikritikákat olvashat a fesztivállátogató a XX. évfolyamába lépett Kisvárdai Lapokban.

Természetesen minden nem lehet tökéletes. Szükség volna a zsinórpadlásra a művészetek házában, reméljük, mihamarabb befejeződik a vár rekonstrukciója, és visszatérhetnek a szabadtéri előadások az eredeti helyszínre, ugyanakkor megmarad az új és unikális teátrumi tér a város szívében, a Bagolyvár udvarában.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Ibsen: Hedda Gabler darabjával szerepelt a versenyprogramban. Izgalmas és a figyelmet minden elemében lekötő előadás született Keresztes Attila megszokott, tűpontos, koncepciózus rendezésében.  Az egész előadást belengi a „halálszag” és a sejtetés. Ez utóbbi kétirányú: a múltban bekövetkezett eseményeké, valamint a véget jelző tragédiáé. Az ordító csöndek és a zenei effektek hatványozottan fokozzák mindezt (zeneszerző: Boros Csaba). Ibsen drámájáról lévén szó, természetesen a főszereplő egy nő, a gyönyörű Hedda Gabler. Bár az irodalomkritika női Hamletként tartja számon, azonban ebben az előadásban valójában a szeretetlenség, a flegmaság és az utálat femme fatale-ja volt. Gonosz és talán szerelmes is. Varga Andrea alakításában az önmagával való küzdelem, a boldogtalanság és a ridegség egy pillanatra sem tűnik el, játékában minden pillanatában hitelesen nyilvánul meg végzete, azaz bekövetkező öngyilkossága. A szerep megformálásáért elnyerte a fesztivál legjobb női főszereplő díját. Papucsférje, Jörgen Tesman (Bartha László Zsolt alakításában) messze nem tudja kielégíteni feleségének semmiféle vágyát, és kétszeresen féltékeny Ejlert Lövborgra (Kádár L. Gellért játékában): feleségének régi szerelme, ráadásul szakmailag is előrébb jutott, megjelent az új könyve. Lövborg korábban ugyan botrányaival hívta fel magára a figyelmet, azonban Hedda szürke kis veréb vetélytársnője, Elvstedné (Kádár Noémi) jó útra térítette, sőt elhódította tőle. A főhősnő rontása és ármánykodása „sikeres”: lelövik volt szerelmét. Hedda csak a több mint házibarátként megjelenő Brack bíróval kedves. A szerep karakteres megformálója, Bíró József, aki életműdíjat kapott a fesztivál záróünnepségén. A rendezés időnként erőteljesebben rajzol meg néhány jelenetet: Hedda Gabler többször is rálő szórakozásból a bíróra, aztán igen erotikusan enyelegnek egymással. Ugyancsak a bíró balerinaszoknyában érkezik vissza a tivornyázó éjszakából. Jók ezek a szélsőségek, szervesülnek a darabba. A díszlet ugyancsak egyértelmű jelzésekkel él: a doboztér, azaz a szoba rózsaszín falaival erős kontrasztban áll a középen elhelyezett fekete rózsacsokor, a fekete gyertya, (díszlettervező: Szőke Zsuzsi), és a szereplők fekete ruhája (jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias). A kölcsönből származó jólét szimbolikus tárgyán, a zongorán két pisztoly – természetesen mindkettő elsül. Az előadás kezdetén és később is időnként megjelenik Ibsen kivetített képe, és szigorú tekintete a színpadra szegeződik, mintha elszörnyedne művén.

Kisvárda – nomen est omen – egy kis színházvárossá nőtte ki magát, s ez maradjon is így, hogy se kulturális, se oktatási virtuális határvonalat ne kelljen húzni Debrecen, Miskolc, Eger vonalán.

Fotó: Godó-Révész Rebeka

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x