„1909 év kora tavaszán Budapesten egy délutáni órában kedves jó férjem jött volt be hozzám újsággal  kezében s azt mondta, hogy a  Kisfaludy- Társaság elhatározta, hogy Mikszáthot 40 éves írói működése alkalmából ünnepelni akarják. Ezzel el volt vetve az én lelkemben a Mikszáth-jubileum nagyszerű eszméjének kicsinyke magva, melyet gondosan ápolni és mennél impozánsabbá nevelni volt kívánságom és igyekezetem.

De mielőtt ezen jubileumot előkészítő folytatólagos és befejező mozzanatainak leírásához fognék, emlékezetemben fel akarom még idézni azon kedves dolgokat, melyek engem és családomat Mikszáth-tal közelebbi barátságba hoztak és amelyek az ő egyéniségének varázsánál fogva elfelejthetetlenül kedves és mély benyomást tettek reánk és lelkemnek legszebb napsugaras emlékei közé tartoznak.

Kezdem ott, hol a Borz-utcai érdekes irodalmi estélyek megszakadtak s oly közel állanak ahhoz az időhöz, amikor szeretett édesatyámat elveszítettük.

Mikszáth gyakrabban fölkeresett minket Vanyarcon is és Váchartyánban is. Mikor először volt Vanyarcon, pár napra rá a „Pesti Hírlap”-ban „Vanyarci kastély”címen egy nagyon kedves közlemény jelent meg tőle, melyben ezek olvashatók:

„Nem olyan kastély ez, mint a többi. Hanem, csak annyiban nem páratlan, mert még van egy ilyen, a koltói.

S ebben meg van magyarázva a vanyarci kastélynak az ő nagy titulusa.

Nemcsak a négy lovon jött vendég kedves ott, hanem az is kedves, aki egy lovon jár.

Azon a bizonyos szárnyas lovon, amelyik harmatot eszik, ködből van a kantárja, bánatból van a nyerge, virágszirmokból van neki a patkója.

Kitalálja már azt minden okos kovács mester, aki valaha lovat vasalt, hogy ez csak a pegazus lehet.

A vanyarci kastélyban gyakran megfordul a poéta, íróféle ember, sőt talán az is megesik, hogy a nem poéta is azzá lesz ott. Bizony van rá elég ok, kettő is.

Madách Imre nem egy szép napot töltött a kedves vanyarci parkban s az „Ember tragédiájá”-nak talán sok strófáját itt gondolta ki, a suttogó falombok között.

Most, hogy magam is arra jártam, a ház asszonya sokat beszélt Madách-ról, legendák ezek már mind a mi szép hegyeink közt, de ezekben a szobákban ő még élni látszik, itt egy-egy tárgy, valami csekélység, ami az övé volt, ott egy árnyas hely, ahol legjobban szeretett ülni. A falon az arcképe, a kályhán a szobra, a dobozokban egy csomó levél. És mennyi érdekes ezekben a levelekben! De engem csak az egyik érdekelt legfőkép,  a rébuszokban írt sajátkezű levele Veres Pálnéhoz…”

„Mikszáth nagyon szeretett kuglizni, órákig elmulattunk vele a tekepályánál, persze minden percünket megfűszerezték az ő páratlan szellemességének szikrái.

Majd Hartyánban is meglátogatott bennünket többször. Midőn először belépett szokatlanul magas szalónunkba, melynek egymásfölötti kettős sorú ablakai vannak, megállott s így szólt: „Mintha templomba léptem volna.” Látszik ebből is, mennyire ismerte Mikszáth a magyar nép gondolkozását.”