Így elolvastam: az elején nehézkesen, mert szövegként néha felszínes, majd kissé irigykedve, hogy ezek a dánok milyen jól csinálják! Nem feltétlenül a boldogságkeresést vagy -megélést, hanem az ország és az ottlét képének a formálását, mert ez a könyv végül is Dánia imázsának formálásához járul hozzá – megjelent már angolul, németül is – , a dánokat pedig valami egyedi titok birtokosaiként tünteti fel.

Nyelvészeti kutatás tárgyaként is izgalmas olvasni a könyvet, de most inkább a kulturális, a néprajzi megközelítést választom. Maga a szerző ki is mondja, „a hygge az otthonosság formanyelve, egy mindannyiunk számára ismerős, univerzális alapnyelv. Az, hogy ezt az otthonosságot milyen módon próbáljuk megteremteni, meghatározó eleme az egyes kultúráknak” (87). Tehát van magyar hygge is, vagy inkább kellene lennie.

 A szerző fogalomértelemzéssel indít: „A hygge a pillanat megélése, az együttlét öröme, az összetartozás élménye” (9). Megint egyértelmű lesz: van nekünk is ilyesmink, vagy legalábbis annak van, aki tesz érte.

A pillanat megélése valahol ott kezdődik, ahol képesek leszünk a profán  cselekvéssort megtörni szakrális elemekkel, ahol az idő linearitásába beépítjük a mágikus időegységeket. Hát, ez elsőéves anyag néprajzból a szokások, rítusok témakörnél. Félretéve mindenféle ideológiai magyarázatot, nem azért kell egy hetedik napot a pihenésnek szánni, mert ezt írja elő valamelyik vallás dogmatikája, hanem azért, mert az emberi testnek, de a szellemnek is meg kell pihennie (antropológiai kényszer). Meg kell törni a hétköznapok monotonitását. De erre való az ünnep is a maga szakrális és profán megvalósulásával együtt. Idősebb kolléganőm nem olyan régen a szememre vetette, nem járok bálakba. Pedig az kell: néha jól ki kell ugrálni magunkat! Először mosolyogtam, majd végiggondoltam: igaza van. A mi környékünkön 6-7 népi mulatság ván: a farsangi bál,  a húsvéti, a pünkösdi, az arató-, a szüreti, az András-bál vagy Katalin-bál. És akkor ott illik lenni: ki kell öltözi, otthonról finom étkeket kell vinni és táncolni illik. És folytathatnám a sort, hogy miért kell táncolni, és hogy a valódi műveltséghez a tánctudás, öltözködés, étkezés stb. is hozzátartozik, nem csak az olvasottság!

Az együttlét öröme – a rítus fogalmának kialakításakor beszélek arról, hogy ez, mint a kultúra gyakorlati megnyilvánulása, valojában szimbolikus cselekvés, mely pozitív változást idéz elő az ember lelkiállapotában, interperszonális kapcsolataiban, azaz helyreállítja az egyensúlyt. A rítuscselekvések általában közösségi jellegűek vagy legalábbis csoportosak. Tágítva és aktualizálva a fogalom jelentését, ide tartozik bármilyen, rendszeresen ismétlődő együttlét, amelyet a csoport, a közösség fontosnak, mágikusnak, szentnek él meg. Általában a középiskolai ballagást hozom példának – itt beszélhetünk az átmeneti rítusok szerepéről is –, hogyan könnyíti meg az elválást, a lezárást a barátok, családtagok jelenléte, a családi ebéd, majd este a közös bankett tanárokkal, diáktársakkal. És peszre arról is szót ejtünk, milyen fájdalmas lehet egy 18 évesnek, akinek senkije sincs ott a ballagásán, vagy miért tiszteletlenség és egoizmus az, amikor a tanár nem megy el diákjai ballagására.

Az összetartozás élménye – erős érzelmi töltettel bír, ugyanakkor feszültségoldó, átsegít a mindennapok gondjain. Az összetartozáshoz kell az egymásra figyelés, a türelem, az elfogadás, hogy helyzetekben háttérben maradjunk, és hagyjuk, hogy a másik mutatkozzon meg. Jó példa erre a halotti tor. Persze a modernebb változataiban. De környezetemben még illik a temetés után egy kicsit együttmaradni a gyászolókkal: pálinkázni, pogácsázni vagy velük vacsorázni. Ezek nagyszerű alkalmak az emlékezésre, együttsírásra vagy -nevetésre. Lekipásztor édesapám mindig azt mondta: a temetési szertartáson a jó pap megríkatja a gyászolókat, de a tornál legalább megmosolyogtatja őket. Mert a mély érzelmeket végletesen lehet csak megélni, csak így jön létre a feszültségoldás, így indul be a gyász folyamata. Azt is tőle tanultam, hogy csak a gyenge ember nem sír mások előtt vagy fél a síró embertől!

A magyar népi kultúrában (bár szerintem mindegyikben) a tárgyaknak hármas szerepet kell betölteniük: ez a funkcionalitás, az esztétikum és a mágikus szerep. Az utóbbi fogalom ismét nem vallási értelemben értendő, sokkal inkább az eszményi értéket jelöli. Tárgypopulációink sok mindent árulnak el rólunk. Gondoljunk csak a régi konyhakredenc csodáira: a kávéscsészére! A folyadéktároló edények közé tartozik, speciálisan az erős kávé fogyasztására használatos (funcionalitás). Formája, mintázata tetszetős kell legyen, tükrözi a család, a háziasszony ízlését, régebben a közösség, de legalább a család szépérzékét jelölte (esztétikum). A mágikus funkciót talán nem tudatosítjuk sokszor. De érdemes átgondolni, honnan van, kitől kaptuk, kivel vettük, miből. Gondoljunk bele, hogyan értékelődik fel az első fizetésből vásárolt tárgy vagy a friss házasok első közös befektetése!

A dánok hyggéjében fontos elem a funkcionalitás szépsége, mert „a praktikus és esztétikus használati tárgyak szociális és spirituális jelentéssel bírnak” (58). Mit mondhatnék erre? Azt hiszem, a témát még folytatom …

Forrás: Thomson Brits, Louisa 2017. Hygge. Harmónia dán módra. Jaffa Kiadó. Budapest.

Képek: a szerző archívumából