Két szerkesztője, Blankó Miklós és Mayer Péter az ELTE bölcsészhallgatói és a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda munkatársai. Minden lapszámban egy-egy olyan kérdést tesznek fel, amely a hétköznapi nyelvhasználóban és a nyelvészekben egyaránt felmerülhet. Hét-hét szakember válaszol minden lapszámban. Ezáltal a magyar nyelvművelés és nyelvtudomány érdekes kérdéseiről alkotott szakmai véleményeket ütköztető-összevető rovat megalkotására vállalkoznak.

A Szó szót követ rövidített számait az E-nyelv Magazinon is közöljük.

Színházba járva előfordul, hogy hol a színészek hangerejét, hol az artikulációjukat nem tartjuk elégségesnek, netán beszédhibát észlelünk. A színészművészek beszédéről kérdeztünk meg szakembereket.
Kérdésünk így szólt:
Sokszor olvasni, hallani: sok fiatal színész már nem beszél olyan szépen, mint előző századi elődeik. Ön szerint a színpadon fellépőknek mennyire kell „szépen” beszélniük, baj az, ha például enyhe orrhangjuk van, vagy kissé raccsolnak, vagy pedig ezzel is a társadalomképet tükrözik, ami amúgy is a színház feladata?

Soltész Bözse színművész ▪ Pesti Magyar Színház (Budapest)
A színház feladata nemcsak a pillanatnyi társadalomkép tükrözése, hanem az emberi lét minden idejű és formájú megnyilvánulásainak megformálására, feldolgozására nyíló, végtelenül gazdag színpadra transzformálási lehetősége, és ennek tudatos használata. Azt gondolom, hogy a színész akkor alkalmas ezt a munkát ellátni, ha épp ilyen gazdag átalakulási képességgel, stílusérzékkel végzi „szent” feladatát, természetesen ez testi-lelki-szellemi egységét érintő elvárás. Ezek alapján szerintem a színész nyelvi megnyilvánulásának alaphelyzete is elsősorban a szép tiszta beszéd, amelytől – ha az írott anyag, a rendező, az alkotás folyamata kívánja – bármilyen meghatározott irányban eltérhet.

Minya Károly intézetigazgató főiskolai tanár ▪ Nyíregyházi Egyetem (Nyíregyháza)
Nagyon enyhe raccsolás és orrhang szerintem még elfogadható. Ez már az előző századi színészek körében is előfordult. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a szereplők szavát az utolsó sorban is lehessen érteni, illetve hallani. Ez nem múlhat a színház akusztikáján, kizárólag az előadóművészen. A színészi beszéd és artikuláció alapvetően szükséges elem, a hangzósság megteremtése a hangtámasszal és a profi hanghordozással elengedhetetlen. Véleményem szerint a Színművészeti Egyetemre nem is vesznek fel beszédhibás hallgatókat. Természetesen tudom, hogy napjainkban milyen sok egyéb színitanoda létezik, és nincs kizárva, hogy ott „nem veszik észre”.

Az Édes Anyanyelvünk 2018. februári számában elolvashatják még Havas Judit irodalomtörténész, előadóművész, Oláh Tibor vezetőtanár, Tomasevics Zorka szinkronrendező, Dettre Imola logopédus és Már Orsolya magyartanár véleményét is a kérdésről.

Az áprilisi számban a tegezés-magázás társadalmi-nyelvi helyzetét próbáljuk majd körüljárni.