De hogyan is értenék, amikor alig 28 éve szabadultunk több évtizedes diktatúrából! Ott pedig azt tanultuk: csak hierarchia van, csak függőleges munkahelyi kapcsolatok, vizszintesek, szimmetrikusak nincsenek. Ma is gyakran tapasztalom ezt a beidegződést, csak kifordítva: mondják meg fentről, mit kell csinálni – kreativitás, kezdeményezés, egyéni felelősségvállalás semmi –, aztán az emberek egy része azt meg is teszi, a másik része meg azt csinál, amit akar, mert olyan hierarchia, amelyik felelősséget vállalna a normaszegésért nyíltan, na, olyan sincs: ha a mi kutyánk kölyke, tehet bármit, ha meg nem az, akkor pusztuljon.

A kolléga szavunk általában értelmiségi foglalkozásokban használatos megnevezése a munkatársnak, jelzőként (kollegiális) inkább olyan viszonyra, munkahelyi légkörre vonatkozik, amelyben jó kollégák közti együttműködések vannak. Kollegialitásról pedig akkor beszélhetünk pl.  a Magyar Katolikus Lexikon (MKL) szerint, ha a munkatársak összetartanak gondolkodásban, tevékenységben egy-egy cél érdekében, és ez lenne a kívánt, a természetes viszony köztük. A legtöbb szótár úgy határozza meg a fogalom jelentését mint a munkatársak közti összetartást.

Akkor viszont meg kell vizsgálnunk, mit jelent az összetartás, miben nyilvánul meg ez nap mint nap egy munkahelyen. Szótári meghatározás alapján az a cselekvés, hogy valakiket összetartanak, nem engedik szétesni; de jelenti egymás kölcsönös támogatását is, az összefogást és persze jelenti egymás kölcsönös segítését. A MKL szerint az összetartás erény, mely képessé tesz az együttműködésre, alapja az egyetértés, ugyanakkor lemondásra, egy fajta önmegtagadásra is tanít, azaz az egyéni érdekek és a közösségi érdekek közti egyensúly megteremtését is célozza. Mindez pedig lebontható néhány nagyon egyszerű cselekvéssorra, amelynek jelen kellene lennie egy olyan közösségben, amely kollegialitásra törekszik. Ilyen például a pontosság: értekezletekről, megbeszélésekről, egyáltalán a munkából és a határidőkről nem késünk el/le, főleg nem rendszeresen. De idetartozik a rendszeres kommunikáció is: minden ímélre válaszolunk, képesek vagyunk kritikusan állni önmagunkhoz, társainkhoz, hogy a hibákat kiküszöböljük. Ne beszélve az arányos feladatvállalásról: elvégezzük maradéktalanul a kiosztott vagy felvállalt feladatokat, nem pedig válogatunk köztük. Ilyen például az is, hogy megoldásorientáltak vagyunk és nem pedig kifogáskeresők.Tudjuk, hogy a fáradtság hozzáállás kérdése is, mint ahogyan a teherbírásé is. Elfogadjuk, hogy a vezető lehetőségeket teremt, mi ebben segítő társai vagyunk, mint ahogyan azt is, hogy a nem teljesítésért elmarasztalás jár, de minimum kirekesztés.

Sok jó példánk van rá, hogy azok a munkahelyek, ahol kollegiális, együttműködő viszony van, oda szívesen járnak az emberek dolgozni, ezáltal pedig a hatékonyságuk igen magas. Ez az a munkahelyi viszony, amely alkotásra ösztönöz. Építeni hosszútávon csak ilyen körülmények között lehet.

Ma már tudjuk, hogy a munkaerőt nem pénzzel motiváljuk. Pénzért az emberek csak a minimális teljesítményre képesek, kell valami más, valami több, ha kiemelkedő teljesítményt várunk tőlük. Például az, hogy kollégának tekintsük őket…