„Orsós Leonidász”, nevetgél. Pedig az idegen (vagy idegenes hangzású) neveken élcelődő közbeszéd, avagy a más nyelvek (például a kínai vagy a cseh) akusztikájából tréfát kibontó kabaréhagyomány nem támadhatatlan ok az intellektuális büszkeségre. Az ártalmatlannak tetsző szalonrasszizmus, a humánumtól távolságot tartó személyeskedés kerülő utakon lopakszik beszédünkbe, reflexeinkbe, végül gondolkodásunkba és magatartásunkba. Mint a szőke nős vagy anyósos viccek: olcsó és unalmas sztereotípiákat rögzítenek; részvétlenül, szellemtelenül. Alfonz neve is új volt egykor; s a Tamások, Zsófiák se szégyelljék: bár évszázadok takarásában, de idegen nyelvi érdekek állnak mögöttük.