DE-vel kezdődik, és de-vel ér véget. Családregény, nevelődési regény, modern nemzetiségi regény. Az 1960-as évektől 1990. jan. 15-ig. Iskolák, katonaság, egyetem. Sok, számomra is ismert név, arc. Világok: erdélyi anya – partiumi apa, Barót és Kisjenő (meg Arad), román–magyar határ (Kisjenő), a Csonkatorony és a világosi vár között. A székely nem tud mit kezdeni az alföldi (partiumi) magyar érzelmi kultúrájával.

És a dadogás? A hagyományos (anya)nyelv és kultúra dadog, az új nyelv (román és francia) és kultúra azonban nem. Egy elvesző, leépülő, kiüresedő kultúra, és egy rátelepedő, életerős kultúra. A dadogás eltemet egy kultúrát, a folyamatos beszéd épít, éltet? Semmi nosztalgia, semmi romantika, csak mély, szomorú, de kitéphetetlen kötődés a kultúrához: Jókaihoz és Mircea Eliadéhoz. Szegénység, kilátástalanság, megpróbáltatások; de egy mély érzelemvilág, a természet szeretete, az óvó család mégis széppé varázsolja a gyermekkort. Talán a legszomorúbb történet, s nem is oly rég volt: amikor édesanyja Magyarországon megveszi gyermekének az Egri csillagokat, másnap ezért behívatja a titkosrendőrség…

Áradnak, előre-hátra kötődnek a szavak, a történetek: „a nyelv tulajdonképpen egy hatalmas élőlény” (21).

Erdélyt (és Partiumot) megírni: „A Nagy-Erdély-regényt most nem tudom megírni… Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő… Ez a csak-magyar Erdély mindig is hamis volt…” (26-27), “Erdély… kisiklik a mondataim hálójából” (303), “nem tudtam, hogy a romániai magyar társadalom egész korosztályai maradnak ki a kortárs magyar kultúrából, nem szétfejlődés, nem saját út és viszonyrendszer ez, hanem egyszerű leépülés” (327), „A magányt láttam, az egyedülséget, a hiányt, ami az organikus közösségek felbomlása után maradt, a nyomort és az alkoholt. Nem otthonos az a világ, de az volt az otthon.” (103), „mint sok székely, ő sem tud sokáig mihez kezdeni az alföldi magyarok érzelmi kultúrájával, nem tudja, minek örülnek, minek búsulnak, mi tetszik, mi nem, mi a vidám és mi a szomorú, mikor kell biggyeszteni, fapofát vágni vagy lelkesedni éppen.”  (129)

Kisjenő. „Ennek a településnek már a nevével is baj van, mert Trianon után a románok a Chisineu után odaírták, hogy Cris, nyilván a moldáviai Kisinyov (Chiusinau) miatt, nehogy valaki összetévessze a kettőt, így lehett Chisineu-Cris a román neve Kisjenőnek, amit azután magyarra fordította sokan, Köröskisjenő, de ez nem jő, mert az ilyen nevű település Várad mellett van, annak meg a román neve Ineu, amint Borosjenőnek is, meg Csíkjenőfalvának, valamint az Ünőkőnek a Radnai-havasokban. Azt már csak a vicc kedvéért írom ide, hogy a Google Earth egy ideje a moldáviai Chisiau (Kisinyov) mellett is Kisjenőt tünteti fel magyar névként, nyilván honfoglaló eleink laktak ott… Ezért nem könnyű elmagyaráznom se magyarul, sem pedig románul, hogy hol is születtem… Az egyszerűség kedvéért azt szoktam mondani, hogy aradi vagyok” (143).

A nyelv:  „A gesztus, amivel az embernek az első tájszóra vagy furcsa hanglejtésre megvonják, de legalább is megkérdőjelezik a magyarságát, olyan, mint egy verbális lincselés, amit nem szabadna komolyan venni…” (77), “Rettenetes tud lenni a hiány, amikor az anyanyelv jelzi, hogy van, és az egyedül beszélt nyelv meg az egyedül beszélt tájszólás tulajdonképpen nincs is, a nyelv közösségi alkotás.” (145), “ha az ember egyszerre több nyelvjárásban van otthon, a világot is többnek érzékeli” (181), „Engem az édesanyámozás mindig zavart, talán mert sokáig magázom a szüleimet, amikor már legtöbb osztálytársam tegezi az övéit, román ismerőseim pedig egyáltalán nem magázódnak a szüleikkel…” (67), „Neked sokkal több szavad van, mint nekem, mondta egyik barátom, és ezt helyesen érzékelte, mert ha az ember egyszerre több nyelvjárásban van otthon, a világot is többnek érzékeli.” (181), „Fjodor bácsi magyarnak tartotta magát, de románul tudott jobban, érdekes keveréknyelvet beszélt, utólag a csángóra emlékeztet, de a magyar hanglejtése alföldi, a román akcentusa meg nem  helyi, hanem amit az olténiaiak beszélnek, a román dallamosság és a magyar darabosság furcsa ellentétében állt.” (185), „Rémülten vettem észre, hogy minden szó tiltott szó lehet, így a magyar nyelvet egészében is be lehet Romániában tiltani.” (300)

Elmenni?  „a világot mindennap újra ki kell találni, mert csak úgy magától nincsen semmi, s aki a sártengernek ezen a felén nem tudja magának megalkotni az élhetőt, az hiába kel át a másik felére, mert ott is ugyanazt fogja találni…” (371), „Ilyen vívódások közepette született meg a haladékelméletem, amely röviden arról szól, hogy bár semmi értelme az emberi létezésnek, tehát azonnal véget kell neki vetni, de haladékot adunk magunknak, hátha majd valami kiderül, és akkor megint haladékot adunk, ahogy eddig is. Nem az ember dolga ebben végérvényes döntést hozni. Hogy kié?”  (314)

A dadogás. „Az erdőhegyi iskolában egyetlen komoly ellenfelem volt, akivel naponta meg kellett küzdenem, és többnyire alulmaradok, ez a dadogás. Olykor képtelen vagyok megszólalni, verset mondani, felelni, jelenteni, elkérezni, elmondani a legbanálisabb történetet, viccet, és hát szolmizálni egyáltalán nem tudok, elkopogni egy ritmust, vagy énekelni.” (200), „Románból nincsen semmilyen problémám, erdélyi magyaroknak ez a rémtantárgy, románul nem dadogok…” (201) „Franciául nem dadogok, csak nagyon nehezen szólalok meg.” (320)

Empátia.  „A mi kultúránkban ritka már az olyan ember, aki másokra hosszan hajlandó figyelni, általában mindenki a saját monológját mondja, egymás szavába vágunk, azt a pillanatot várjuk, amikor átvehetjük a szót, hiába mondogatjuk, hogy hallgatni arany, mert pontosan tudjuk, ez ritkán igaz, aki nem beszél, arról azt sem tudjuk, hogy létezik.” (314)

Konklúzió. „Ezt a másságot akartam megírni… csak hát arra kellett rájönnöm, hogy semmiféle másság nincs, vagyis ez a másság nem valamely szubsztancia, hanem az esetlegességek általam szerkesztett sorozata. Másság akkor volna, ha ki tudnám találni lépésről lépésre, mondatról mondatra, mert a múlt sincs magától, bár azt úgy-ahogy megcsinálták a nagyapáim, a szüleim, nekem a jövőt kellett volna, hogy ne csak más legyen, hanem különb és jobb, természetesen. Az urbánus Erdéllyel vagyok adós magamnak, mert ezt a vadságot, befejezetlenséget, elhanyagoltságot, amit nagyon szeretek, már egy kicsit unom, nem vezet ez sehova.” (372)

(Vida Gábor: Egy dadogás története, Magvető, Budapest, 2017. 373 oldal)