Ábécéskönyvet lapozgatok. Nem valami új, 1957-ben jelent meg, az 1954-es kísérleti könyvek alapján készült álló diáról az 1956-os első kiadásból „az anyag rövidítésével, offset íves nyomással a Kossuth Nyomda és a Pénzjegynyomda közreműködésével a Térképészeti Intézetben” mindenféle szabványok szerint. Gerlóczi Lajosné Kossuth-díjas és Makoldi Mihályné Kossuth-díjas munkája, a rajzok átdolgozói között Reich Károly és Róna Emmi neve. Címlapján hat-hétéves kisfiú és kislány guggol egymás mellett, közösen böngésznek valamilyen vaskos, világoskék könyvet, habár a fiú inkább a masnis, rózsaszín ruhás, kék kötényes lánykára sandít. A fiú hátán iskolatáska, rajta verébszerű madár csiripel. A kislány mellett csenevész ág nyújtózkodik, maradék, rozsdás hat levelével jelezvén, hogy itt az ősz. A kopárság ellensúlyozására a kép alá valaki golyóstollal egész ügyes fenyőfát rajzolt (alighanem én). Évtizedek óta viszem magammal a kopott kötetet lakásról lakásra, ő pedig szerényen beéri rejtett zugokkal, készségesen meghúzódva a hátsó sorban, időnként hosszú időre elbújva szekrények mélyén, sok kacat alatt, vagy becsúszva polc mögé, ahol jobb időket álmodva várja újra felfedezését. Most, hogy ismét előkerült, nem tudom megállni, hogy fel ne üssem és nézegessem kissé. Színes képekkel kezdődik, gyerekek tódulnak az iskolába „Köszöntjük az I. osztályosokat!” felirat alatt, aztán tantermi, játszótéri, otthoni jelenetek követik egymást, piros nyakkendős úttörők fát ültetnek, anyuka főz, varr, apuka zárat szerel, kirándul a család, a gyerekek játszanak, és persze szorgoskodnak a házi munkákban, a bevásárlásban, átadják helyüket az időseknek a vonaton, sportolnak, rádiót hallgatnak, ámulnak segítőinken, a gépeken, csodálattal nézik a vonuló katonákat. Ebből a könyvből tanultam olvasni.
Betűkre és hangokra bontottuk a szavakat, a hagyományos, bevett módszer szerint. A tanító néni két nagy kartonlapot tartott a kezében, az egyiken kör alakú betű volt, a másikon hosszú, egyenes vonal. Rámutatott a hosszúkás vonalra, mi pedig kimondtuk az „l” hangot. Aztán rámutatott a kerek betűre, és az osztály együtt zúgta: o-ó! És mi lett a két betűből-hangból, ha egymás után ejtettük őket? Nem nehéz kitalálni: l-ó, l-ó, vagyis ló. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű az olvasás. Az oó-t követte az aá és az öő, s ki hinné, hogy az egyetlen „l” megtanulásával máris mennyi szót olvastunk: lő, öl, ló, ól, olló, alá, álló, és a többi, az üű bevezetésével és a „t” felismerésével már egész mondatokat lehetett alkotni. Szótagolva tanultunk, a mondatkezdő és tulajdonneveket jelző nagy betűket a kicsik piros színű nyomtatása helyettesítette: ott a tű, ol-ló! ott a tó! ot-tó ü-tött, ta-lált ö-töt. a ló ál-lat. lát-tál ál-la-tot? li-li öt a-u-tót lát. És így tovább egészen a ritka „ly”-ig, amikorra szótagolva ugyan, de mindent el tudtunk olvasni. „a macs-ka az e-gér-lyuk fe-lé som-poly-gott.” Innentől kezdve az ábécéskönyvből olvasókönyv lett (csak a nagybetűket kellett még megjegyezni), mondókákkal, rövidített népmesékkel, Petőfi, Arany, Móricz, Majakovszkij és mások verseivel, Jókai, Gárdonyi, Móra kis történeteivel, bevégződvén a Himnusz első versszakával.
Azóta nagyot változott a világ, a mai gyerekeket nehezen lehet ugyanarra az olvasmányra „kötelezni”, mint minket annak idején. Száz-százhúsz éve még Arany „vaskori” eposza, Az elveszett alkotmány az elolvasandók közé tartozott, valószínűleg elég sokan pokolba kívánták metrumos szakaszait, mindemellett – tanári szigor vagy kíváncsiságot ébresztő előadás hatására – mégiscsak elolvasták. De még az irodalomért rajongó, jó tanuló Kosztolányi is csak felnőtt fejjel jutott el Az elveszett alkotmány valós értékelésig: „Sokadmagammal tizennégy éves koromban olvastam először, mint a gimnázium IV. osztályos növendéke. Kötelező iskolai olvasmány volt nálunk s ma is az igen sok iskolánkban. Még emlékszem arra a szürke füzetre, melyet telefirkáltam jegyzetekkel, megírandó dolgozatom anyagával. Később érett elmével igyekeztem komolyan elolvasni. Akkor is megindított karakán szókimondása, szórakoztatott a bál, a tisztújítás leírása, mulattattak a rajzok, melyeken már egy biztos művész keze érzik, de a verselésben itt-ott bizony diákos erőltetettséget vettem észre, a mese és szerkezet lazának rémlett s én inkább fordultam a Bolond Istókhoz, balladáihoz, főképp pedig lírai költeményeihez. Egyedülálló remekműnek semmi esetre se nevezném. Ez túlzás.” Hol vagyunk már attól, hogy Az elveszett alkotmány olvasását erőltessük! De Arany életművét mégsem vetjük el, csupán más darabjaira irányítjuk a figyelmet. A tanítás arra vállalkozhat – és talán azzal adhatja a legtöbbet –, hogy megszeretteti az olvasást olyan szövegekkel, amelyekben a tanulók ráismernek az őket is foglalkoztató gondolatokra, végső soron saját életükre. Nem biztos azonban, hogy ezeket kizárólag a mai iskolaregényekben, a fiatalokról szóló, divatos történetekben találjuk meg. Az oktatásnak nem minden esetben érdemes a diákok érdeklődési szintjéhez alkalmazkodni, van látókört szélesítő, felfelé húzó szerepe is. Feltételezem, hogy a magyartanárnak az első pillantásra érdektelennek vagy feleslegesen bonyolultnak tetsző kérdések iránti igény felkeltése is a feladata. A régi ábécéskönyv óta nagyot változott a világ, változtunk mi is, mások a gyerekek, rövidebb ideig hajlandók figyelni, és bizonyára sokkal gyakorlatiasabbak is annál, hogy életidegennek, elavultnak tűnő történetek világába merüljenek. Akik naponta több irodalomórát tartanak mai tizenéveseknek, nyilván olyan problémákkal szembesülnek, amelyekről nekem fogalmam sincs. Meglehet, alaposan melléfogok, ha bármit javasolni merészelek, de a tavaly megjelent rövid kísérletemben (Magyar irodalom fiataloknak, Holnap Kiadó, 2016), a „kötelező” és több okból a múlt süllyesztőjébe kívánt A kőszívű ember fiai, sőt Az arany ember mellett-helyett is Jókaitól például A tengerszemű hölgy történetét ajánlottam.
Az én ábécéskönyvem ma már megviselt, szakadozott példány, pár lapja hiányzik is. Viharverten ugyan, de túlélt több évtizedet és hét-nyolc költözést, valahogy sohasem volt szívem kidobni. Ez a régi könyv olvastatta el velem a magyar- és világirodalom jó részét, és áldott legyen Petrovics Györgyné, a kék szemű Zsizsi néni, aki megtanított írni és olvasni.
Nincs hozzászólás!