A nemzetközi politikai kapcsolatokban a külügyekkel foglalkozó szakemberek pár évszázada, és többnyire még ma is a kifinomult, szinte túlzottan udvarias beszédmódot használják a diplomáciai érintkezésben. Gyanítom, hogy napjainkban inkább az angol dívik, noha a diplomácia nyelve sokáig az elegáns francia volt. Még a hadüzeneteket is kifogástalan illendőséggel fogalmazták meg.
Az első világháború idején a német nagykövet így értesítette az orosz kormányt a hadüzenetről: „enyém a megtiszteltetés, hogy kormányom utasítására Excellenciádat a következőkről tájékoztassam: Őfelsége a császár, fenséges uralkodóm, a Német Birodalom nevében elfogadja a kihívást, és magát Oroszországgal hadban állónak tekinti.” Az olasz királyi nagykövet a következő hadüzenetet továbbította az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszterének 1915 májusában: „Fennkölt uralkodója, a király Ő felsége parancsának megfelelően alulírott olasz királyi nagykövetnek van szerencséje az osztrák és magyar külügyminiszter úr Ő Exczellencziájának a következő közlést átadni: Ő felsége kijelenti, hogy holnaptól kezdve Ausztria és Magyarországgal szemben hadiállapotban lévőnek tekinti magát. Alulírottnak van szerencséje egyidejűleg közölni a külügyminiszter úr Ő Excellenciájával, hogy a római cs. és kir. nagykövetnek még ma rendelkezésre bocsátják az útleveleit és hálás volna Ő Excellenciájának, ha az ő részére is kiadatnának az útlevelek.”
Nem bizonyos persze, hogy a német nagykövet még meg is illetődött („enyém a megtiszteltetés”), mert tájékoztathatta orosz kollégáját az ellenségeskedés megkezdéséről. Valószínűleg az olasz királyi követ számára sem a legnagyobb boldogság, hogy „van szerencséje” közölni a hadiállapotot, miközben „hálás volna” az ország elhagyásához szükséges útlevelekért, mégis így fogalmazott. Erre mondják, hogy „régi, szép idők”.
Rohanó életünkben nemigen vesszük észre, hogy a hétköznapoknak is van diplomáciai nyelve. Két ember között, magánbeszélgetésben gyakran használunk enyhítő, szépítő fordulatokat, eufemizmusokat, ha nem akarunk megbántani valakit. Újabban azonban igen gyakran már csupán rutinszerűen, kötelező jelleggel válaszolunk ily módon, magunk sem gondoljuk komolyan, amit mondunk. Előfordulhat, hogy a társalgás befejezésének meggyorsítására, esetleg menekülésre szolgálnak szavaink, szabadulni szándékozván a kevésbé kívánatos beszélgetőtárstól. (Természetesen vannak, akik szívük teljes melegével mondják, és őszintének vélik az egyre inkább kiüresedő mondatokat is.) Sokszor viszont olyan rutinszerűen használjuk ezeket a kifejezéseket, hogy többségük már elvesztette valódi jelentését, inkább ahelyett mondjuk, amit igazán gondolunk, mivel nem kívánjuk megszégyeníteni a másikat, sőt éppen jóindulatát szeretnénk elnyerni. Aki hallja, rutinszerűen tudomásul veszi, ám csak később, kissé belegondolva a szavak értelmébe, szokásos lépcsőházi reakcióként jön rá, mennyire nem jelent semmit az elhangzott válasz. Voltaképpen nem is teljesen új keletű jelenség ez. Hányszor mondjuk kesernyés iróniával, ha ismerősünk elrontja a hangulatot, vagy tönkretesz valamit: „ezt jól megcsináltad”. Ha helytelen, visszás dolgokról értesülünk, általában így nyugtázzuk: „Na, szép”. (Pedig csúnya dolog.) Van persze másféle, eléggé célratörő eufemizmus is. Már a múlt század közepén átlátszó trükknek számított, ha a felajzott férfiú moziba invitálta, vagy bélyeggyűjteménye megtekintésére hívta lakására a hölgyet. Ma, elsősorban az amerikai filmekből okulva, a hajlandóság iránti puhatolózást felváltotta a „meghívhatlak egy kávéra?” könnyed köznapisága. Ennek jelentése körülbelül azonos azzal, mintha azt kérdeznénk: lefeküdnél velem? De maradjunk csak a bárkivel szemben alkalmazható kijelentések körében.
Mit is jelentenek valójában az alábbi, gyakran ismétlődő mondatok? A következő – bizonyára hiányos – rögtönzött kis jegyzékben most lerántom a leplet:
„Mindent meg fogok tenni” = nem fogom szándékosan megakadályozni
„Vigyázz magadra!” = rám ne számíts
„Sok sikert!” = a fene essen beléd
„Reméljük a legjobbakat” = neked már annyi
„A remény hal meg utoljára” = mert te előbb
„Érezd jól magad!” = le vagy ejtve
„Nem akarlak zavarni” = de foglak, elég sokáig
„Légy jó!” = légy rossz
„Ő az, akit nem kell bemutatni” = de azért bemutatom
„Nagy szívességet kérek” = sokba fog ez neked kerülni
„Tisztelettel küldöm önnek a meghívót” = mert mások jóval előbb megkapták
„Kíváncsi vagyok a véleményedre” = nem érdekel, mit mondasz
„Bölcs döntést hozzatok” = nem akarok ezzel foglalkozni
„Őszintén sajnálom” = most mit kezdjek vele?
„Őszintén szólva nem tudom” = és nem is érdekel
„Bízzunk benne” = mást úgyse tehetünk
„Azért barátok még lehetünk” = nem vagy az esetem
„Jó kérdés” = fogalmam sincs
A felsorolás korántsem teljes, de – mint tudjuk – semmi sem tökéletes.
Nincs hozzászólás!