Erről a kulcsos szólásunkról viszont eszembe jutott, mennyi mindentől függhet egy-egy frazémánk jelentése és használati értéke.

 Számos szólásunk olyan erősen kötődik korhoz, történeti-társadalmi helyzethez, életmódhoz, vagy akár egy bizonyos mesterséghez, hogy beágyazottsága változásával teljesen átalakulhat jelentése és értelmezése. Szélsőséges esetben nem is átértékelődik, hanem a körülmények drasztikus változása miatt kihull az idő rostáján. Az ilyen szólások és közmondások egyszóval környezetérzékenyek, míg mások többé-kevésbé függetlenek a külső körülményektől. A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát, mondjuk évszázadok óta, és ebben nem nagyon van környezeti változó, hiszen hazug emberek mindig is lesznek, miképp sánta kutyák is. Így vélhetően még sokáig velünk marad e közmondás.

Ezzel szemben a „hátrakötöm a sarkad!” frazémánk, melyet már Kertész Manó ellátott kínzástörténeti magyarázattal[i], csak ártatlan fenyegetésnek tűnik, s ilyen módon is használták azt a múlt században, mielőtt feledésbe merült. „Iszkoljatok, mert különben hátrakötöm a sarkatokat”, rivallt Elvirkára és rám egy fogatlan pásztyi vénasszony, akinek különben nem sok jussa volt arra, hogy minket fenyegessen. Matil ángyomnál csak vendégeskedett, pletykálkodott, de balszerencsénkre épp ekkor derült fény egy napokig érlelt tervünkre Csöpi kutya megbüntetéséről. Valamiféle drótokból próbáltunk szoros szájkosarat eszkábálni rá, amiért ősi ebszokás szerint bánt el egy általunk nagyon kedvelt sündisznócskával. Mi akkor olyan komolyan vettük a rút banya sarok-hátrakötős fenyegetését, mintha nyolcéves korunkra kiolvastuk volna az egész Kertész Manót. Én futottam is az ötödik portáig, egyenest Eszti nagyanyám ölébe, Elvirka meg elbújt Matil ángyó szoknyája mögé. Másnapra persze nagy hahota volt a környéken. Mindenki jót derült rajta, hogy Elvirka meg a kis Pötyi elhitték, hátra lehet kötni a sarkukat. Ugyanígy homályosult el szólásaink nagyobb részének jelentése, mégis sok túlélte a kulturális emlékezet változását: az elcsigáz, a kérdőre von, a cserben hagy, a rövidebbet húzza, a feltett cél mind-mind olyanok, ahol már nem sejlik fel a használóban sem a hóhér, sem a tímár mestersége, de még a magasra feltett céltábla sem.

Mint ahogy a beadta a kulcsot sem sok mindent jelent ma senkinek, azontúl, hogy valami elromlott. A népnyelvben ennél valaha többet jelentett, durva tréfával a megboldogult sokadik szinonimájaként is szolgált. Nagy múltra nemigen tekinthet vissza, régebbi szólás- és közmondásgyűjteményeink egyike sem említi. Erdélyi János említi elsőként 1851-ben, és nem szól róla a Czuczor–Fogarasi sem. Erdélyi János szerint: „Beadta a kulcsot. Legújabb időbeli szülemény. Ki nem tudja fizetni tartozásait, fölfedezi vagyon állását, mikor a hatóság nyitja fel szekrényeit, melyekhez ő adá a kulcsokat. Jelentése: megbukott.”[ii]

Úgy gondolom azonban, O. Nagy Gábor 1966-os magyarázata nemcsak teljesebb, hanem jobban meg is világítja a történeti hátteret.[iii] Utóbbi magyarázata szerint: „Beadja a kulcsot. a. tréfás vagy gúnyos meghal; b. (rég) elromlik, felmondja a szolgálatot; c. (rég) anyagilag tönkremegy, csődbe jut.”

Azt hiszem, a ma általános használat szempontjából feledhetjük a c. jelentést, de félig-meddig az a. jelentést is, mivel a nyers és tapintatlan szinonimákból ma már annyi újabb van, hogy ez a „gyöngyszem” perifériára szorult. Igazán gyakran az ’elromlik, felmondja a szolgálatot’ jelentésben halljuk. Bár egyelőre sem írásos, sem képi magyarázattal nem tudom alátámasztani véleményem, azt hiszem O. Nagy Gábor átvitt jelentésű magyarázatával fején találta a szöget. Ti. szerintem a felmondja a szolgálatot nem is volt átvitt értelmű, és éppen ebből absztrahálódhatott és általánosulhatott  az ’elromlik’ jelentés. Ez kronológiailag is lehetséges, faluhelyen a míves kovácsdarabok megfizethetetlenek voltak a XIX. század közepe előtt. Azonban e század folyamán fokozatosan elterjedtek a kulccsal zárható épületek, pincék, melléképületek. Amikor egy inas vagy egy szolgáló, akikre kulcsok voltak bízva, felmondta a szolgálatot, be kellett adnia a kulcsot a gazdának vagy a háziúrnak. Így a felmondja a szolgálatot és beadja a kulcsot alkalmasint nem egyszerűen rokonértelműek voltak, hanem ok-okozati viszonyban állhattak egymással.

[i] Kertész Manó: Szokásmondások. Révai testvérek irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1922.

[ii] Erdélyi János: Magyar közmondások könyve. Kozma Vazul, Pest, 1851.

[iii] O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások⁴. Gondolat, Budapest, 1985.