Ő, a mindennapi élet moralistája, tömeghatását egyéni gondolatébresztéssel ellensúlyozza, a magányos emberig hatol, örökké hordozott magányához szól. Testetlenül, a tér, az élet hangjai fölött lebegő, okos, józan, baráti hang. Egyszerre tömegközlés és négyszemközti intimitás, minden térbeli kötöttséget nélkülözve.

Általa emelhettem föl a háztetőket, bepillantva a bentlévők titkolt életébe, mint egykor a francia író, Le Sage sánta ördöge.  A rádiót, ezt a mindig éhes amőbát mindig etetni kell, óriás szája elnyeli a műsorokat, nem tűr halasztást, pepecselést, az idő megcáfolhatatlan törvénye ural mindent, nincs kegyelem.

Irodalmi alkotások varázsszőnyegén szálltam az írók, a költészet felé. Zsarnoki módon ez teljes embert kívánt, szőröstül-bőröstül. Most, hogy a pörgés hirtelen megállt, kifújom magam, visszanézek. Gyönyörű életem volt.

Nem volt ingyen, néha nagy árat fizettem érte. Történt egyszer például, hogy élő adásban ültem a stúdióban. Vendégeimmel a digitalizált világ korszerű versíró eszközeiről beszélgettünk, amikor hirtelen felindulásból előhúztam a táskámból egy verset és ott helyben felolvastam. A Gutenberg-galaxis védelmében, ellenpéldaként tettem ezt, közreadva egy idős asszony költeményét, amelyet öreg írógépén kopogott le, mindössze parányi közönsége örömére. Ilyesmit akkor nem tűrtek el, ellenőrizetlenül, a szerkesztő jóváhagyása nélkül. Ez utóbbi hörgött is már rendesen, ordított veszettül az üvegfal túloldalán, öklét rázva felém. Mégsem bántam meg „bűnömet”. Talán megérti, aki elolvassa Fövényi Lászlóné versét, amelyet most ezennel – ugyan hallhatatlanul – átadok a halhatatlanságnak…

Vers, – lehet csak töredék….